Hogyan lettél basszusgitáros?
Középiskolásként én is, mint a legtöbben, akusztikus gitárral kezdtem, énekeltem és kísértem magam vele. A nővéremmel is énekeltem, és volt egy iskolazenekarunk. Azután 1967-ben felléptem egy fesztiválon szólóénekesként, Costi Cămărășan, a későbbi Compact alapítója kísért az akkori csapatával, és Iuliu Merca volt a sztárvendég. De a zsűri lepontozott, mert nagyon hangosak voltunk… Ezután lettem basszusgitáros-énekes. Három haverommal, akik a konzira jártak, megalapítottuk az Experimental zenekart. Vali Fărcas gitarizált, Tunaru Eugen billentyűzött. Velük játszottam másfél évet, amíg elvittek katonának, 1969-ben. Miután leszereltem, „atesztáltam” (atestare – vizsga, amit a zenészeknek le kellett tenniük ahhoz, hogy hivatalos jövedelmük legyen).
Így a hetvenes évek elején bekerülhettem a vendéglős zenekarokba. Sok helyen, sok mindenkivel játszottam. Nyáron a tengerparton, októbertől májusig a kolozsvári vendéglőkben. A Belvederében Adi Petran volt a gitáros, és Farkas József „Api” zongorázott, kiváló, híres zenész volt. Mi fent játszottunk a szálloda nagytermében, miközben lent, az éjjeli bárban Ghiță Ciolac, a Semnal M későbbi billentyűse zenélt. Ez minden este így ment. Nagyon jó iskola volt nekem, rengeteget tanultam, mert mindenféle zenét kellett játszani, bluest, rockot, slágereket, dzsesszes, swinges dalokat.
Milyen kolozsvári vendéglőkben játszott a zenekar?
Nagyon sok helyen, és nem csak vendéglőkben. A Contiban, a Melodyban, a Someșulban, Belvederében, a Metropolban, a Kioszkban, szinte mindenhol. De zenekarokat hívtak a táncos estekre is, csütörtökönként a középiskolák dísztermébe, hétvégén a munkásklubokba.
Ezeknek a vendéglátós zenekaroknak volt-e neve, vagy egyszerűen az étteremről nevezték el magukat?
Néhánynak volt neve is: Meteor, Ritmic 13, Index 66, amelynek Iuliu Merca is tagja volt, a Cromatic előtt. Volt egy kiváló zenekar, az Electra. Emlékszem, hogy nagyon jól játszották a Beatles-dalokat. Tamás Gabi énekelt benne, Győri Laci meg gitározott. Ő aztán a Casa Armatei (Hadsereg Háza) zenekarába került, Gabi pedig egy ideig a Cromatickal játszott, majd az Acustic T 74-ben Farkas Árpiékkal. A Melodyban Pergăncziek játszottak, jó rockos banda volt. (A kolozsvári magyar színházban 1980-ban ők zenéltek a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról musicalben – szerz. megj.)
Melyek voltak a legnépszerűbb munkásklubok, ahol élő zene szólt?
Volt a Fások az Óvárban, a Vasas- vagy CFR-klub,a Bőrösök, az Armonia a mozdonyjavító üzem mellett, és nagyon népszerű volt a Foyer, a filharmónia előcsarnoka, ahol szintén nagy táncos estek voltak. Tartottak még táncdélutánt az Echinoxban és a Studházban is az emeleten, ahol volt egy nagy terem és komoly színpad. A csütörtöki bulit úgy nevezték, hogy „joia dansantă”, tánc-csütörtök. Szinte mindenhol játszottunk, ’68-ban például ugyanazokon a helyeken, a Cromatickal váltakozva. Nagy bulik voltak, mindenhol telt házzal.
Szóval a hatvanas, hetvenes években ezek voltak a „diszkóklubok”, ahol a fiatalok élő zenére táncoltak, az akkori menő világslágereket pedig a kolozsvári vendéglős zenekarok játszották. Miért lett vége ennek a korszaknak?
Elsősorban a gépzene miatt. Ha valakinek volt egy magnója, és megvoltak neki szalagon az aktuális slágerek, akkor már nem kellett egy egész zenekart megfizetni…
De te már a hetvenes évek második felében továbbléptél, és Iuliu Mercával elkezdtetek saját dalokat írni…
Igen, vele 1976-ban találkoztam. Ő akkor a Mondiallal volt Bukarestben, de nyáron „szomszédok” lettünk. Ők Vénuszon játszottak az Aladinban, én pedig a közeli Razelm vendéglőben. Miután lejárt a szezon, még maradtunk egy héttig pihenni, lazulni. De időközben megjelent Varga Mimi, aki Jupiteren dobolt a híres Vilmányi zenekarral. Vilmányiéknak valamiért el kellett menniük Bukarestbe, ezért megkért, hogy ugorjunk be helyettük, mert egy német turistacsoportnak kellett zenélni. Ott beszéltük meg Iuliuval, hogy csináljunk egy kolozsvári zenekart, és írjunk saját dalokat. Iuliu akkor már ismert, befutott zenész volt, játszott saját dalokat a Cromatickal, majd a Mondiallal is. Sőt, írt szólóénekeseknek is dalokat, Mirabela Dauernek és Petre Magdinnak.
1977 tavaszán Liviu Hrișcu lett a dobosunk, és májusban már Semnal M néven játszottunk a tengerparton. Itt születtek meg az első Semnal M-nagylemez dalai. Egeész nap együtt voltunk, és Iuliuval nagyon „egy húron pendültünk”. Mivel ő már ismert zenész volt, nagy dolog volt vele egy csapatban játszani. Előtte minden ajtó megnyílt Bukarestben, a rádiónál és a lemezkiadónál is. Kérdezték tőle, hogy ki az a srác, aki ilyen jól énekel. Mondta, hogy István! Nem hitték el, hogy magyar vagyok…
Hogy kerestek annak idején a zenészek?
Az átlagosnál jobban, de nem volt fix munkahelyünk. Az „atestat” vizsga után besoroltak egy kategóriába: egyes, kettes, szólista vagy hangszeres. Erről adtak egy kis könyvecskét. Eszerint fizettek a koncerteken, vendéglőkben, 75 és 150 lej között egy fellépésért. Enélkül nem is játszhattál vendéglőben. Persze ha jó volt a zenekar, és sok vendéget behozott, még kérhetett pénzt feketén. A tengerparton pedig kaphatott jobb szállást. Minket már márciusban megkeresett a vendéglős az Aladinból, és hozott öt kulcsot. Ami nagy dolog volt, hiszen más zenekarok tagjai ketten-hárman laktak egy szobában. És nem szállodában, hanem villában. Ezenkívül azt ettük és ittunk, amit és amennyit akartunk.
Ez volt nyáron a tengerparton, de mi volt télen?
Ahogy befejeződött a szezon, jött a turnébusz, és indultunk koncertezni országszerte. Emlékszem, hogy Kolozsváron mindig zsúfolásig megtelt a sportcsarnok a Semnal M-koncerteken.
A gázsitok mennyire függött a bevételtől, attól, hogy ötezer vagy ötszáz ember előtt léptetek fel?
Fix gázsink volt, nem függött a bevételtől. Így gazdáskodtak meg a hátunkon a szervezők… Mi viszont örültünk annak, hogy telt ház van és szeretik a dalainkat. Naivak voltunk, és ezt jól ki is használták. Pedig a saját pénzünkből kellett megvegyük a hangcuccot, akkor még nem voltak hangosítócégek. Úgyhogy a nyereségünk egy részét be kellett fektetni, de nem panaszkodom, jól éltünk. Ellenben egész évben folyamatosan zenéltünk, alig voltunk otthon. Egy idő után muszáj volt fékezni.
Volt-e cenzúra, voltak-e betiltott dalaitok?
Nekünk nem igazán. Inkább egy-egy kifejezésbe kötöttek bele a cenzorok. De nem voltak olyan agresszív, szókimondó szövegeink, mint például az Irisnek.
Mi változott a ’90-es években?
Több lett a stúdió, a lemezkiadó, a rádió, és mind- egyiknek megvoltak a kedvenc zenekarai. Ugyanakkor csökkent a koncertek száma, már nem igazán lehetett turnézni. A tévé, a videó és más szórakozási lehetőségek miatt csökkent az érdeklődés az élő zene iránt. Korábban tömegek jártak a koncertekre, a színházba, mert nem volt más. 1990-től ez megváltozott.
A koncertszervezők már saját zsebre dolgoztak, megdrágult a hangosítás, és nagyobb lett a konkurencia, bejöttek a külföldi lemezek és zenekarok. Azelőtt egymillió eladott lemez után mondták, hogy jó zenész vagy, most ezerért itt nálunk már aranylemezt kapsz…
[ZCs, Kolozsvári Rádió, 2021. november 15. ]
Megjelent Zilahi Csaba Erdélyi magyaRock 1970–2010. Újságcikkek, interjúk, tények és vélemények az erdélyi magyar rockzenekarokról című könyvében, 2022-ben.
