Különleges karácsonyi koncertet ad a Vágtázó Csodaszarvas zenekar december 9-én az A38 Hajón, melynek kapcsán Grandpierre Attilával, a csillagászként, fizikusként és íróként is közismert zenekarvezetővel az együttes megalakulásáról, fogadtatásáról, alkotói módszereiről és egyedülálló zenefelfogásáról is beszélgettünk.
A Vágtázó Halottkémek 1975-ös színre lépése óta különleges színfoltot jelentett a honi rockpalettán, feloszlásával jelentős űrt hagyva maga után az ezredfordulón. Aztán a Vágtázó Csodaszarvas megalakulása és a VHK újjáalakulása ugyancsak meglepetést okozott a műfaj kedvelőinek. Elmesélné, hogyan zajlott mindez?
A „Naptánc!” című lemezünk után a VHK-ban az emberi kapcsolatok válságossá váltak, s ezzel egycsapásra megszűnt az a varázslat, az a közös alkotóerő, ami a csapatot korábban jellemezte. Ezért 2000-ben Lujó és Boli után én is kiléptem, és a zenekar hamarosan feloszlott. A Vágtázó Csodaszarvast 2005-ben teljesen új felállással, népzenészekkel hoztam létre, a magyar népzene legősibb, őserejű rétegét, az eurázsiai lovasnépek zenéjét hagyományos, akusztikus hangszerekkel elevenítjük fel. Eközben – egy kivételével – a VHK korábbi zenészeivel jó kapcsolatban maradtam. Ők vetették fel, hogy találtak jó dobost, keltsük életre ismét a zenekart, s mivel nekem is hiányzott, 2009-ben Vágtázó Életerőként újjáalakultunk. Ezt a nevet viszont nem ismerték külföldön és itthon sem tudták igazán megszokni, úgyhogy 2012-től ismét VHK-ként folytattuk.
A két zenekar azóta párhuzamosan működik. Az egyik a népzene, a másik a rockzene eszköztárát használja fel a világegyetemben rejlő őserő, a világösztön „kiugrasztására”. Mennyiben más az egyiknek, illetve a másiknak írni dalokat? Hogyan folyik az alkotómunka?
A két zenekar nem áll olyan távol egymástól, mint első látásra tűnik. Úgy is mondhatnám, azonos alapokon nyugszanak, hiszen a VHK dalainak körülbelül a fele népzenei gyökerű és a másik fele is abból inspirálódott. Ezért nevezem mágikus népzenének a stílusunkat. Amikor egy szerzemény születik, sokszor nekem is fejtörést okoz, melyik együtteshez illene jobban, sőt néha előfordul, hogy ugyanazt a dalt mindkét zenekarral előadjuk. Az új számok írásakor mindig igyekszünk eltérni a régi receptektől és minden új lemezünkkel egy felülmúlhatatlan albumot készíteni. Ehhez mélyebbre és mélyebbre kell ásni magunkban, az ösztöneinket, álmainkat is segítségül hívni az alkotáshoz.
Valljuk be, azért a VHK-t kezdetektől ismerők nehezen tudták volna elképzelni Önt népzenészekkel. Hogyan fogadta a közönség a Vágtázó Csodaszarvast? Mit emelne ki a csapat elmúlt lassan két évtizedes történetéből?
A közönség nyitott volt erre a nagy meglepetésre, sőt a VHK-rajongók mellett a népzene kedvelői közül is sokan érkeztek a fellépéseinkre. Ez a zene szélesebb rétegeknek szól, a gyerekek számára is befogadható. Gyakran koncertezünk különböző zenei, kulturális és hagyományőrző fesztiválokon, sőt lovasíjász rendezvényeknek is visszatérő vendégei vagyunk. Eddig négy lemezünk jelent meg, a Tiszta forrás 2006-ban, a Végtelen Ázsia 2008-ban, a Csillaglovaglás 2011-ben, az Örömtüzek a világ tetején pedig 2017-ben. Mindegyik nagyon jó visszajelzést kapott, az első kettő aranylemez lett annak idején, ami ma már valószínűleg platinalemeznek számítana. Ahogy a közönségünk mondja, és én is úgy érzem, most egy új aranykorban vagyunk, frissek, meglepőek és kirobbanó energiájúak a koncertjeink, szerzeményeink. Elkészült egy új lemezanyagunk, amely a decemberi nagykoncertünk műsorának is jelentős részét adja.
A Vágtázó Csodaszarvas karácsonyi nagykoncertje immár hagyománynak számít az A38 Hajón, de most rendhagyó módon egy beszélgetéssel kezdődik a program. Miről is lesz szó?
A VHK basszusgitárosával, Sánta Kristóffal beszélgetünk készülő könyvünkről, melyet az együttes tagjaival a Világegyetem, a zene és az élet kozmikus titkáról, az általunk képviselt egyedülálló zeneértelmezésről írunk. Szerintünk ugyanis van a népzenének egy ősi, őserejű rétege, amit mára felváltott az a nyugati értelmezésű „szalon népzene”, ami a médiában hallható, illetve, amit az iskolákban tanítanak. Például az ókori kínai filozófia szerint a zene a Mennyek ajándéka, alapelvei a világmindenség törvényeiből adódnak és rendkívüli erővel képes hatni az emberekre. Mivel az eredeti népzenét létrehozó népek zeneértelmezése mára feledésbe merült, ideje, hogy felismerjük: létezik egy szakrális zenei út, ami a zenét lélekből, ösztönösen közelíti meg, és csak közvetve intellektuálisan. A zenei alkotóösztön pedig arra a kozmikus világösztönre vezethető vissza, amely mindkét együttesem zenéjét inspirálja. Hogy mindez hogyan is működik, mi is a zene valójában, mi is az élet és a zene viszonya, még számunkra, akik 48 éve zenélünk, is titok. Szeretnénk megfejteni, hogyan lehetne átadni a zenének ezt az ősi útját, hogy egy új korszakot hozhasson el mindazoknak az életében, akik érzik ennek a világraszóló jelentőségét.
A zenei programról mit lehet előzetesen elárulni?
A beszélgetés után az autentikus középkori zenét játszó Hollóének együttes következik – akik olyan végtelenül energikus, életszerető zenét játszanak, hogy szinte szétveti a falakat –, majd megkezdődik a Vágtázó Csodaszarvas kétórás karácsonyi koncertje. Nagy örömünkre, kobzos-tamburásunk, Fábry Géza is visszatért a csapatba, így ismét teljes felállásban, tízen lépünk színpadra. Bemutatjuk legújabb, lemezen még nem hallható számainkat, a kifejezetten karácsonyi ünnepköszöntő dalainkat, és sok egyéb meglepetéssel is készülünk.
Címlapkép: Kun László
