A magyar populáris zene történetének egyik legfontosabb szerzője-előadója, Szörényi Levente csak ámult, amikor 1972-ben a Magyar Rádióban meghallotta a Generál Lehajtott fejjel című dalát. De mindig is sokra tartotta a Presser Gáborvezette a Locomotiv GT-t (különösen Barta Tamás gitárjátékát) és a Demjén Ferenccel felálló Bergendyt is. Miközben ma alapvetően szimfonikus muzsikát és népzenét hallgat.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet a Magyar Popkulturális Értéktár új, mostantól kéthetente jelentkező sorozatából, amelyben a hazai popkultúra legjelentősebb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Indításként Szörényi Levente, az Illés és a Fonográf egykori frontembere, számos korszakos színpadi mű (többek között Kőműves Kelemen, István, a király, Atilla – Isten kardja, Veled, Uram! Árpád népe) szerzője válaszol kérdéseinkre.
– Melyik hazai előadót vagy együttest tartja a kedvencének?
– Nehéz a helyzetem, mert az Illés zenekarral mi voltunk azok, akik a hatvanas évek közepén átformáltuk, magyarítottuk a beatzenét. Rengeteg hatás ért bennünket, de főként a Luxembourg Rádión át az országba érkező angolszász zenéből. A váci gimnáziumban még Mahalia Jackson gospelénekes fantasztikus énektudásáról tartottam előadást délután a srácoknak. Őrület, amit az a csaj kinyomott magából. Később az amerikai Byrdsöt szerettem, az ő gitárstílusukban írtam meg például a Rohan az idő című egyik korai szerzeményemet. A brit Kinks is nagy hatással volt rám, különösen a kvintes gitárkíséret, ami mondjuk az Ó, mondd! című Illés-számban is hallható. A Nézz rám-ban két akkord erejéig a Beatles is benne van. Persze ezek nem voltak tudatosak, csak hát a beatzenével annak idején teljesen átitatódott az ember.
De hogy a kérdésre is válaszoljak, nagyon kedveltem a hetvenes évek első felében a Demjén Rózsival felálló Bergendyt. Persze Bergendy Pistát már ismertem, gyakorlatilag ő fedezett fel. 1961-ben a Dália presszóban a szünetben megkért, hogy játsszak el neki néhány menőbb számot. Azonnal meghívott a zenekarába, de mondtam, ott van Oroszlán Gyuri. Szakmai körökben viszont annyira dicsért, hogy ezzel voltaképpen beindította a karrierem. Amikor Demjén Rózsi csatlakozott hozzájuk, amúgy annyira tetszettek, hogy a Vörösmarty téren a lemezszalonban meg is vettem tőlük a Hétfő (Hét fő) című LP-t.
Bergendy: Hadd főzzek ma magamnak (1973)
– Másokkal is hasonlóan tett?
– Igen, például a Locomotiv GT-vel. Nemrég beszélgettem Presser Picivel az Óbudai Társaskörben, fel is elevenítettük, amikor még az Omegában játszott, javasoltam neki, hogy hozzon létre új formációt, mert én is úgy éreztem, hogy szétfeszíti a zenekar kereteit. Pedig amikor 1967-ben a Magyar Rádióban meghallottam az Omega Azt mondta az anyukám című nótáját, emlékszem, elégedetten hátradőltem a fotelben: jól van, elindult a magyar beat, nem vagyunk egyedül. De a Loksi 1971-ben szintet lépett, a soundja hihetetlen volt, gyakorlatilag a Fonográf megalakulásában is katalizátor szerepet játszott. Barta Tomi gitározását meg nagyon szerettem. Akkoriban a Mexikói úton laktam albérletben, sokszor csak úgy becsöngetett a hangszerével, hogy üljünk le, gityózzunk. Nyilván nem én voltam az egyetlen. Tomi végtelenül tehetséges, virtuóz és muzikális gitáros volt. Régebben fel is szoktam idézni a nagyobbik unokámnak az Ő még csak most tizennégy című Barta-számból a „Ha későn érsz haza, nincsen vacsora” sort.
Locomotiv GT: Ő még csak most tizennégy (1973)
– A népzene iránti vonzalma sokszor felbukkan a műveiben. Mennyire hallgatta ezt a színteret?
– Régóta kétféle zenét hallgatok: az ének nélküli szimfonikus muzsikát (az ének engem dolgoztat, nem nyugtat) és a népzenét. Délelőttönként a Duna televízióban megy egy sorozat a régebbi néptánc- és népzenei felvételekből, azokat mindig meghallgatom, mind nagyon szeretem. Meg hát 2019-ben a Vujicsics együttessel is készítettünk egy remek lemezt, részben a régebbi számaimból. Persze, ebben magam is részt vettem, de korábban is csak azokat a produkciókat vállaltam el (Muzsikás, Téka, Cserepes-lemezek), amit amúgy nagyon szerettem. Az István, a király-ban is fontos vonulat ez, Sebestyén Márti szárnyal benne. Őt mindig csodáltam énekesnőként. Miközben persze – Bródy Jánossal közösen – számos lemezt írtam másoknak is, például Koncz Zsuzsának. De említhetném Kovács Katit, akivel Bródy anno jegyben járt, de később kihátrált a projektből, és Kati albumát végül Adamis Annával írtam meg, akit Bródy amúgy – legalábbis ezt nyilatkozta – nem tartott tehetséges szövegírónak. Pedig hát elég meghallgatni az Omegának és az LGT-nek írt dalszövegeit.
A szó veszélyes fegyver a Ladánybene 27 feldolgozásában
– Az Ő még csak most tizennégy című LGT-szám mellett van amúgy másik olyan hazai dal, amit meghatározónak tart az életében?
– Persze. 1972-ben az Illéssel játszottunk Siófokon, mikor a Magyar Rádióban meghallottam a Valamit el kell mondanom refrénű Generál számot. Mondtam, ez hihetetlen. Persze később kedveltem a Generál Charlies korszakát is (őt mindig remek zenésznek tartottam), de Várkonyi Matyi és Novai Gabi szerzeménye, illetve Révész Sanyi előadása akkor a reveláció erejével hatott rám. Annyira friss, zenei, precíz volt benne minden. Pedig hát akkoriban mi már nyakig benne voltunk a mélyvízben. De nem véletlen, hogy az Utazás című 1973-as szólólemezemre meghívtam az ebben a dalban szereplő Mikrolied vokált, annyira lenyűgözően énekelt a három lány.
Generál & Mikrolied: Lehajtott fejjel (1972)
Megjelent az Index.hu-n.
