„A FONÓ-t azért alapítjuk, hogy legyen… egy hely, ahol össze lehet jönni” – írta 1995 májusában az alapító-tulajdonos Lukács József Lujó (a teljes szöveget lásd külön keretben), és az immár huszonöt éves intézmény azóta is sokkalta több koncerthelyszínnél, táncháznál vagy klubnál: olyan zenei-szellemi-közösségi műhely és találkozási pont, amely kétségkívül párját ritkítja a hazai kulturális életben. A negyedszázados fennállás kapcsán az induló stáb legfontosabb tagjai elevenítették fel a Fonó Budai Zeneház keletkezéstörténetét. Beszélgetőtársaim a Los Gringos együttes négy tagja – Kurdi Zoltán mindenes, az intézmény első ügyvezető igazgatója, László Sándor mindenes, a Fonó Records későbbi vezetője, Lukács József Lujó alapító-tulajdonos és Rádl Zoltán mindenes –, valamint a lemezboltot a kezdetektől vivő Mezei Péter.
Rádl Zoltán: Engem május végével Lujó szó szerint kivásárolt a székesfehérvári kórház műszaki osztályáról, ahová évekre kötött a tanulmányi szerződésem. Felhívott, hogy mennyiért engednének el, utánakérdeztem, megmondtam, ő pedig elutalta az összeget.
Lukács József Lujó: Egy csomó elkötelezett huszonéves fiatalt láttam magam körül, akiknek még nem volt kialakult egzisztenciájuk, akik még keresték a helyüket az életben. És azt mondtam, jobb egy lelkes amatőr, mint két unott profi.
Rádl Zoltán: Abban a bizonyos lakókocsiban egyetlen fekete vezetékes telefonunk volt (ez, ugye, még a mobil előtti korszak), azon kellett intéznem az anyagszállítást. Sanyi meg közben a ház indulásához készült elő, szervezte a koncerteket. Úgyhogy sokszor arra vártam, hogy végre letegye a telefont. Egy idő után mindez olyannyira feszültséget okozott, hogy Sanyi a 77 Elektronikába járt át telefonálni.
László Sándor: Számomra óriási hajtóerőt jelentett, hogy amikor két kézzel kellett tennünk valamit, Lujó haladt legelöl. Ha kellett, téglát pakolt, ha kellett, padlót fektetett.
Rádl Zoltán: Emlékszem, szeptember lehetett, mikor Lujó két hétre elutazott külföldre. Mire összeült a válságstáb, és egymást erősítve mondogattuk, hogy nem leszünk kész a nyitásra. Visszatérte után Lujó először nem érette, mi ez a vert sereg, majd miután mindenki elmesélte, hogy szerinte miért nem fog ez menni, csak annyit mondott: ez mind hülyeség. Majd fél óra alatt mindannyiunkat feltüzelt.
László Sándor: A nyitás előtt hajnalban még a mosdóban élfóliáztam. Meg a többiekkel terítettem a szőnyegpadlót. Délelőtt azt az ajtót festettük, amin este a művészek kiléptek a színpadra. A Dresch Quartet és az amerikai Rova Saxophone Quartet után ráadásul – jó házigazdaként – a Los Gringosszal még zenélnünk is kellett.
Mezei Péter: Ha jelezték, hogy szükség van munkáskézre, bezártam a lemezboltot és jöttem. Emlékszem, a Hungarotonban is festékes ruhában szedtem össze az árut, hogy legyen a nyitásra készlet. Majd amikor aznap hajnalban fél négykor Lujóval az átjáróban az OSB-lapot fúrtuk le, úgy éreztem, kész vagyok. Mondtam neki, muszáj aludnom 3-4 órát, mert egyébként megbolondulok. Mire Józsi lakonikusan csak annyit mondott: menjek nyugodtan, majd ő egyedül befejezi, mert azokat a lapokat le kell rakni. És mikor délelőtt visszajöttem, tényleg le voltak rakva.
Rádl Zoltán: A megnyitóra mindenképpen nemzetközileg jegyzett sztárt szerettünk volna hozni, és Balogh Tibi ötlete alapján a Rova Saxophone Quartet lett az a formáció, amely egyrészt október 20-án este ráért, másrészt ki tudtuk fizetni. Tibi fuvarozta el őket Bécsből. Emlékszem, odabent még a többiek festettek, de a bejárat mellett már megjelent két virágdézsa. Merthogy hamarosan érkezik a közönség. És október 20-án este tényleg megnyílt a ház. Igaz, utána egyből be is zárt két hétre.
Mezei Péter: Senki sem tudta, miként sül el a megnyitó. Előtte készítettünk plakátokat, amelyeket saját magunk ragasztottunk ki mindenfelé a városban. Sokáig őrizgettem belőle egy példányt, de sajnos azóta eltűnt. Viszont arra határozottan emlékszem, hogy a megnyitó napja és a kezdés időpontja nem szerepelt rajta.
Lukács József Lujó: Ráírtuk, de nem nagy betűkkel.
Mezei Péter: Szerintem nem volt rajta. És amikor hétkor kinyitottuk az ajtót, a Fehérvári útig állt a sor.
Kurdi Zoltán: A kezdeti időszak vadplakátozásához pusztán egy adalék: másnap mindig jött a telefon a közterület felügyelettől, és minden alkalommal hosszasan alkudoztunk, hogy mennyi legyen a bírság.
Mezei Péter: A CD-bolt nagyon jó időszakban indult, a saját kiadványok mellett a fontosabb nemzetközi kiadók termékeit is tartottuk. Beültünk a 77 Elektronika egyik autójába, kiutaztunk Cannesba, megismerkedtünk a kiadóvezetőkkel és két hónap múlva itt volt az áru. A csúcskorszakban 4-5000 címet is tartottunk.
László Sándor: 1996 májusában Marika érkezése mindenki számára megváltást jelentett. Addig ugyanis mi takarítottunk felváltva. Reggel beengedtük az aktuális szakikat, napközben szerveztünk, délutánra rendbe tettük a házat, este pedig megvártuk, míg a koncert vagy a táncház véget ér, hogy bezárhassunk. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Csoda, hogy túléltük.
Rádl Zoltán: Időnként azért jöttek át takarítók a 77 Elektronikából. De hát ezt délután három órakor tették, amikor amúgy nem sok dolguk akadt a házban. A buli ugyanis este kezdődött.
Kurdi Zoltán: A női vécében rendszeres volt a dugulás. Hol a buli előtt, hol közben, hol utána, de állandóan jöhettek az elhárítók. Az első pár alkalommal után A4-es papíron plakátoltuk ki, hogy mit ne dobáljanak bele az emberek, de ezzel sem oldódott meg a probléma. Egy idő után a duguláselhárítók szondával vizsgálták végig a hálózatot, és kiderült, az udvaron egy régi, repedt eternitcsőbe torkollik az egész, amelyet ráadásul átszőttek a fagyökerek. És ha odáig megtelt a cső, akkor kész, vége. Úgyhogy a ház mellett ásattunk egy új csatornát, onnan kötöttünk rá a hálózatra, és onnantól megszűntek a dugulások.
Mezei Péter: Ami nagyon megfogott, az Lujó röpiratszerű koncepciója. Hogy a Fonó tényleg minden szempontból minőségi hely lesz.
László Sándor: Amibe az is beletartozott, hogy a mellékhelyiség is tiszta, gondozott. Ne egy lepusztult művház feelingjét árassza. Ez a koncepció engem is nagyon belelkesített.
Lukács József Lujó: Ebben a röpiratban valóban szerepelt, hogy egy polgárosodó országban, annak, akinek jól megy, felelőssége van abban, hogy a kultúrát segítse. Ezt a fajta társadalmi felelősségvállalást azért is írtam bele, mert – túl azon, hogy így gondoltam – reménykedtem abban, hogy mások is csatlakoznak. Ez sajnos nem történt meg.
László Sándor: Ebben az írásban szerepelt egy szerintem elhibázott mondat is, miszerint a helynek önfenntartónak kell lennie, nem szabad az államhoz fordulnia támogatásért. Ez a hozzáállás Fonó első éveit végigkísérte. Miközben sokszor annak is örültünk, ha egy-egy koncert költségvetését az aznapi bevétel kitermelte.
Lukács József Lujó: Ezt a kitételt elsősorban a függetlenségünk megőrzésének fontossága miatt írtam bele. Hisz értelmes állami támogatást sem akkoriban, sem azóta nem igazán lehet kapni anélkül, hogy ne akarnának a ház ügyeibe beleszólni. Ezért is gondolkodtam magánszerepvállalásban. Akkori cégemnek, a 77 Elektronikának sokkal kevesebb gondot jelentett bármit kifizetni a Fonónak, mint hogy én a vállalat dolgai helyett a zeneház anyagi problémáival foglalkozzam. Miközben nyilván az is támogatta a helyet, aki rendszeresen eljárt ide. Ő ezzel járult hozzá a Fonó fennmaradásához.
Kurdi Zoltán: Az államnak sokáig jogi szempontból sem volt lehetősége arra, hogy támogassa a Fonót. Emlékszem, ott ültünk Török Andrásnál, az MKM kulturális helyettes államtitkárnál, aki az akkori törvények szerint nem tudott pénzbeli támogatást adni egy kft-nek. Tényleg mindent megpróbált, segíteni akart, de törvényes keretek között nem adhatott. Akkor még nem létezett a kht forma. Ennek áthidalására találták ki jóval később a struktúrán kívüli alapot.
László Sándor: Bár az Utolsó Óra programra és bizonyos fesztiválokra kaptunk címkézett pénzeket, 2003-ban Hiller István volt az első miniszter, aki már a ház működésére adott. Megszellőztettük, hogyha másnak nem fontos a létünk, akkor bezárunk, mire Hiller felhívott, hogy a „fuldokló halat ki kell húzni a vízből”. És nekem igazából akkoriban lett elegem abból, hogy igazgatóként az energiáim nagy részét a pénzszerzés vitte el.
Lukács József Lujó: A Fonó történetében mindegyik igazgatónak az volt a baja, hogy nem kapott konkrét költségvetést, amire évadot tervezhetett. Én meg hiába mondtam, hogy ha kell pénz, akkor lesz, ők nem bírták ezt a folyamatos létbizonytalanságot.
Kurdi Zoltán: Én fél év után sokalltam be a lehetetlen terheléstől. Könnyítésként 1996 tavaszán Zsono lett az új igazgató, és bár még sokáig dolgoztunk együtt, 1997 végén családi okok miatt távozom kellett.
Rádl Zoltán: Nagyjából én is eddig maradtam a Fonónál, akkor döntöttem el, hogy inkább az építész pályát választom. Amit azóta sem bántam meg. Miként az itt töltött éveket sem.
László Sándor: Belőlem is rengeteget kivettek az első hónapok, átmenetileg itt is hagytam a házat, aztán a lemezkiadás révén visszatértem. Amikor pedig 1998-ban szétválasztották a zeneházat és a lemezkiadást, a Fonó Records vezetője lettem. Hét-nyolc évig vittem a céget, aztán a korábban említett okok miatt végleg távoztam.
Lukács József Lujó: Mindannyian addig maradtak, amíg hozzá tudtak tenni a ház működéséhez. Mai fejjel abnormális követelmények között kellett dolgozniuk. Az ő áldozatos munkájuk nélkül azonban nem született volna meg a hely, és nem ünnepelhetnénk most a Fonó Budai Zeneház fennállásának huszonötödik évfordulóját.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
