Hat év klasszikus zongoratanulás és néptánc után kamaszként fogott a kezébe először háromhúros brácsát, majd később cimbalmot. Több táncegyüttes mellett muzsikált, játszott a Lókötő, a Marton és a Gázsa zenekarokban, az 1986-ban alakult Tükrös zenekarnak a mai napig aktív tagja. A kilencvenes évek második felében Liber Endre (1966) a Fonó kereskedelmi munkatársa volt, majd 2000-ben Lelkes Andrással megalapította a FolkEurópa lemezkiadót, 2002-ben pedig a zenei táborok, képzések, nemzetközi együttműködések szervezésével foglalkozó Fórum a Népművészetért Alapítványt. 2003-ban – a folklemezek hazai, és nemzetközi terjesztésére – az Etnofonnal és az X-Produkcióval közösen létrehozták a Hangvető Zenei Terjesztő Társulást, amelyet 2008 óta egyedül vezetnek. A Hangvető egyik legnagyobb eredménye a világ legrangosabb népzenei- és világzenei vására, a WOMEX (World Music Expo) 2015-ös budapesti megrendezése. Ezt a jogot 2020-ban is elnyerte.
Hogy a kályhától induljunk: odahaza milyen zenei behatások értek?
A szüleim nem érdeklődtek különösebben a zene iránt. Édesapámról is csak akkor derült ki számomra, hogy milyen jó hallása és hangja van, amikor a bátyám lagziján éjfél után odaállt a zongorista mellé, elkezdte rendelni a nótákat, és vagy két órán keresztül ki sem fogyott belőlük. Ő a Somogy megyei Homokszentgyörgyön nőtt föl a helyi kántortanító négy gyermekének egyikeként, Gödöllőn diplomázott állattenyésztőként, majd az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének kísérleti gazdaságában dolgozott Martonvásáron és környékén. Többek közt neki is köszönhető a Holstein-fríz szarvasmarha magyarországi elterjedése. A váli gyökerekkel rendelkező édesanyámmal, aki aktív éveiben könyvelő volt, Martonvásáron telepedtek le. Ide születtünk mi, Attila bátyám, Róbert öcsém (ő ma a Magyar Nemzeti Táncegyüttes bőgőse) és én. Tehát a kulturálisan pezsgő, jelentős Beethoven- és Brunszvik-örökséggel rendelkező Martonvásáron nőttünk fel. A városban kulturálisan és politikailag is aktív értelmiségi kör működött, mely minden tekintetben meghatározta a 2005-ben városi rangra emelt település akkori életét.
Zenei tagozatos általános iskolába jártál. Ha a szüleid a zenére kevésbé rezdültek, Téged miért írattak be? Gondolták, ez is a polgári nevelés része?
Vélhetően. Tény, hogy mindhárom gyereküket zenei osztályba járatták: a bátyám és én zongoráztunk, az öcsém csellózott. Az általános iskola zenei tagozata Martonvásáron akkoriban kifejezetten erős volt, Kodály-módszerben járatos, karvezetőként is remek énektanárokkal, magas színvonalú iskolai énekkarral. Emellett a zenei tagozaton kötelező néptánccal. Utóbbit a táncházmozgalommal szinte egyidőben indította Salamon Ferencné Erzsi néni, aki azóta is a lelke a csoportnak. Ez az erős indulás mindent meghatározott. Mindennap foglalkoztunk a zenével és a néptánccal, sőt társastáncot is tanulhattunk az iskolában. Az oktatás színvonalát mutatja, hogy a diákok közül többen hivatásos zeneművészek lettek.
Te hogyan lettél táncosból népzenész?
Erzsi néninek köszönhetően a martonvásári felnőtt néptánccsoporthoz Timár Sándor és tanítványai jártak le tanítani. Tímár többször hozta magával a Téka zenekart is, és persze ránk, kamaszodó srácokra nagy hatással volt ez a vagány társaság. A másik komoly hatást a székesfehérvári Alba Regia Táncegyüttes táncosai és zenészei tették ránk. Óriási élmény volt, amikor a Tilinkó zenekar tagjai megengedték, hogy kezünkbe vehessük a hangszereiket (hegedű, brácsa, cimbalom).
Nem sokkal később létrehoztuk a magunk zenekarát (Erzsi néni szerzett nekünk hangszereket), amellyel elkezdtünk táncházakat muzsikálni, rövidesen pedig a táncegyüttest kísérni. Húsvétkor és szüretkor rendszeresen végigmuzsikáltuk a falut, úgyhogy a helyiek is egyre szélesebb körben ismerték meg a hagyományos zenéket, táncokat.
Amikor kezünkbe kerültek az első erdélyi, mezőségi és kalotaszegi népzenegyűjtések, felmerült, hogy találkozni kellene a helyi muzsikusokkal, testközelből megtapasztalni, hogy is működik a tánc és zene ott, ahol megszületett. 1983-tól rendszeresen utaztunk Erdélybe, eleinte elsősorban Székre, ahol a falubeliek minket is tárt karokkal fogadtak. A táncházak alkalmával leitatták a szekusokat (a securitate, a román állambiztonsági osztály közkeletű elnevezése), és ügyesen eldugtak bennünket szem elől. Salamon Ferenc és Csőgör Róbert barátaimmal sokat jártunk Nagysármásra is, mert nagyon megszerettük az ottani, főleg román zenét játszó mezőségi zenekart, melynek prímása Varga Emmanuel „Moni”, kontrása pedig Moldovan Károly „Piktor” volt. A mai napig szeretem ezt a robusztus zenét, meg azt a pregnáns, virtuóz vonózást, ami az amúgy szoba-festő-mázoló „Piktort” jellemezte. Többször jártunk Kalotaszeg és a Mezőség különböző falvaiban is. Mezőkölpény zenéit és táncait pedig együtt fedezhettük fel Szabó Szilárddal és Németh Ildikóval, a martonvásári táncegyüttes akkori vezetőivel. A két település között ma testvértelepülési kapcsolat van és mezőkölpényi táncoknak és zenének Martonvásáron és a szomszédos Tordason igazi kultusza lett.
A nyolcvanas évek második felében a martonvásári táncegyüttes kísérő Lókötő együttesben brácsáztál, melyben a folkfotográfusként híres Kása Béla, az alapvetően táncos Szabó Szilárd, illetve a Vujicsics együttes mellett éneklő Gyenis Kati voltak a társaid. Miként emlékszel a velük eltöltött évekre?
Hogy bármit jó volt velük csinálni. Béla sokat formált a szemléletünkön, például amikor órákon át zötykölődtünk a turnébuszban, egyszer csak felkiáltott, hogy ott egy szép fa, egy érdekes épület, egy különleges viseletű ember, vagyis mindig észrevette a részletekben rejlő szépséget. Bárhol jelentünk meg vele, az emberek percek alatta szívükbe zárták. A jelenléte mindig, mindenhol természetesen hatott, ezért is válhatott ilyen kiváló fotóssá. Gyenis Kati könnyen barátkozó, vérbeli társasági ember, kifogyhatatlannak tűnő energiákkal és nem utolsósorban remekül főz. Szabó Szilárd „Sziszi” pedig bármihez nyúlt, tehetségesnek bizonyult benne. Csak évekkel a megismerkedésünk után derült ki számomra például, hogy zseniálisan rajzol. Szóval velük együtt turnézni életre szóló élményt jelentett, velük mindig történt valami érdekes. Ebben az időszakban Európában főként délnek és keletnek volt érdemes indulni, akkoriban például a skandináv zenéket, táncokat kifejezetten unalmasnak találtam. De hát egy fiatalember mindig az erős ingereket keresi.
Még a Lókötőkkel párhuzamosan csatlakoztál a Tükrös együtteshez, melynek a mai napig tagja vagy. Szerinted mi lehet az oka annak, hogy még ma is működtök?
Vélhetően az, hogy több ez kollegiális kapcsolatnál. A nyolcvanas évek végén, Budapestre felkerülve az egyik első utam az óbudai népzenei iskolába vezetett, ahol Csoóri Sanyitól és Lányi Gyuritól brácsázást és dudálást, Havasréti Palitól tekerőzést tanultam. Azon játszottam, amin éppen kellett, hol tekerősként, hol bőgősként, hol cimbalmosként utaztam a különböző zenekarokkal. Abban az időben még nem voltak olyan elvárások a hangszertudással kapcsolatban, mint ma. Nyilván a színvonal sem volt ugyanaz, de már alkalmas volt a magunk és a közönség szórakoztatására, és a hajnalig tartó mulatozások végigzenélésére. Aztán a Téka táborban egy idő után a Tükrös lett az állandó kisegítő zenekar. Ez egyrészt kellően összecsiszolt bennünket, másrészt a tagok között szoros barátság alakult ki, ami a mai napig is kiválóan működik.
A Fonóban a szerdai magyar táncházat az Ökrössel felváltva csináltátok. Miért éppen rátok esett a választás?
Még a fehérvári időkből ismertem a Los Andinos és a később alakult Los Gringos zenészeit. A Fonó elindulását Lukács József „Lujó” rájuk alapozta, ők pedig a barátaikból, jó ismerőseikből verbuválták a Fonó csapatát. Így kerültem én is a Fonóhoz László Sanyi felkérésére, nekem a belföldi kereskedelmi hálózat kialakítása volt a feladatom. Ezekben az években alakult ki a Fonó portfóliója és hamarosan megjöttek az első komolyabb lemezsikerek is, mint amilyen a Ghymes együttesé volt. A Tükrös zenekar első CD-je is a Fonónál jelent meg, még 1996-ban, a zeneház megalakulása után mindössze egy évvel. A kezdetektől kötődtünk tehát a Fonóhoz és nagy örömmel muzsikáltunk itt rendszeres táncházat.
Ha annyira meglódult a Fonó szekere, miért döntöttél úgy 2000-ben, hogy mégis inkább saját vállalkozásba kezdesz?
Bár szívesen dolgoztam többekkel a Fonóban, például Horváth Lacival vagy Török Ferivel, az is gyorsan kiderült, hogy nehezen bírom az alá-fölérendeltségi viszonyokat. A lemezkiadó akkori igazgatója László Sanyi sok mindent jól csinált, de szerintem nem volt jó vezető. A lemezkiadási folyamatban résztvevő munkatársak feladatai nem voltak megfelelően összehangolva, ráadásul sokszor szenvedtünk információhiányban. Mivel nem volt lehetőségem, hatásköröm a változtatásra, ezért kénytelen voltam elköszönni a Fonótól. Ráadásul ekkoriban jártam a Közgazdasági Egyetem MBA szakára, de úgy tűnt a Fonó számára ez nem volt fontos, nem láttam az előrelépés lehetőségét.
Ezért 2000-ben Lelkes Andrással úgy döntöttünk, hogy létrehozzuk a magunk vállalkozását, a FolkEuropa kiadót. Első lemezünk az ír zenét játszó Fianna albuma volt, Balogh Kálmán ajánlotta őket, később szerencsére ő maga, majd Szalóki Ági szintén minket választott kiadójának.
Egy ideig a Makám is hozzánk kötődött, Both Miklós és a Napra, valamint a Buda Folk Band ugyancsak nálunk indult, de mi adtuk ki a kiemelkedő muzsikusokból álló, méltán sikeres Szájról szájra produkció lemezét is.
Végső soron korábbi munkahelyednek, a Fonónak lettetek a konkurenciája, nem?
Nem annak éltük meg. A kétezres évek elején rengeteg előadó szeretett volna lemezt megjelentetni, és a Fonó akkoriban inkább a létéért küzdött, és visszább is vettek a lemezkiadás tempójából. Mi 2003-ban igyekeztünk újabb szintet lépni, és a Kiss Ferenc vezette Etnofonnal és Horváth László X-Produkciójával közösen létrehoztuk a Hangvető Terjesztő Társulást. Aztán az eltérő koncepcióink miatt 2008-ban, közösen, az elválás mellett döntöttünk. Úgy éreztük, hogy egy nemzetközi környezetben is sikeresen működő cég építéséhez új célok és módszerek kellenek. Lelkes Andris ugyanis már évek óta rendszeresen járt a világzene legjelentősebb vásárára, a WOMEX-re, és szisztematikusan építette a kapcsolatrendszerünket.
Ennek eredményeként 2011-ben Koppenhágában már a Hangvető kapta meg a világzenei világvásár nyitó gálakoncertjét, melyet én szerkesztettem és rendeztem, a fellépők között Balogh Kálmánnal, Lukács Miklóssal, Both Miklóssal, Szalóki Ágival, Tompos Kátyával, Dresch Mihállyal, illetve a Tükrös és a Söndörgő együttessel. Sok millió forintot fektettünk bele, teljesen kiürítettük a cégkasszát, de a koncert végül álló vastapssal zárult, ami a WOMEX történetében olyan ritka, mint a fehér holló.
Bebizonyítottuk, hogy immár Közép-Európában is van olyan cég, amellyel lehet együtt dolgozni azon, hogy egyszer akár ebben a térségben is megrendezhessék a WOMEX-et. Ennek a koncertnek volt az egyik fontos hozadéka az is, hogy Fehér Anikó felkérésére elkezdhettünk népzenei rádióműsorokat készíteni a Bartók Rádiónak, És ennek a folyamatnak az eredményeként történhetett meg, hogy a 2015 októberében a világ legrangosabb népzenei- és világzenei vásárának Budapest adott helyet. A 2011-es koppenhágai siker után csatlakozott hozzánk Weyer Balázs, akivel annak idején együtt jártam az ELTE-re és akiről kiderült, hogy nagy népzene és világzene rajongó. Neki is köszönhető, hogy 2015-re már kiváló fiatal szakemberekkel álló ütőképes csapatunk. Persze egy ilyen méretű és költségvetésű vásár megrendezése elképzelhetetlen állami segítség nélkül. Szerencsére megkaptuk a bizalmat, amelyet igyekeztünk megszolgálni és a magyar rendezés hazai és nemzetközi visszhangja azt bizonyítja, hogy ez sikerült is.
A Hangvető évek óta rendez fesztiválokat (Pont, Budapest Ritmo), Te pedig megalakulása óta vezetett a NKA Halmos Béla Programját. Ha ma be kellene mutatni magad, mit mondanál? Üzletember? Kiadó? Menedzser? Zenész?
Mindegyik egyszerre, de mindegyik tevékenységem mozgatórugója ugyanaz, a népzene szeretete. Ma is muzsikálni szeretek a legjobban és szívesen szerkesztek rádióműsorokat. Fontos számomra, hogy 2013 óta minden évben rendezhetek cimbalmos koncertet a Művészetek Palotájában. Komoly kihívást jelent, hogy rétegzenével foglalkozunk, ugyanakkor lenyűgöz a hagyományos zenék elemi ereje, a népdalszövegek szépsége. Ráadásul rengeteg személyes élményem kötődik a népzenéhez. Hiszek benne, ezért foglalkozom ezzel. Ezért is tartom fontosnak a Tavaszi Fesztivál keretén belül indított Pont Fesztiválunkat, amely épp a hagyományos kultúrának az erejét hivatott közvetíteni, az azt képviselő zenekaroknak teret adni.
A Hangvető másik évente megrendezett fesztiválja, a Cafe Budapest keretein belül működő Budapest Ritmo mára a térség legnagyobb világzenei rendezvénye lett. Ezek hátterében a Művészetek Palotájával való harmonikus együttműködésünk áll.
Az NKA Halmos Béla Programja pályázataival a népzenével foglalkozók széles körét támogatja megbízhatóan, immár négy éve. Öröm számomra, hogy kiváló kollégákkal dolgozhatom együtt ebben (Egy népzenetámogató kollégium létrehozását egyébként annak idején Horváth László, a Fonó mostani igazgatója kezdeményezte.). Miközben tény, hogy ma az energiáim döntő részét a Hangvető köti le. Még úgy is, hogy sok projektben – EU-s pályázati projektjeink, nemzetközi oktatási kurzusaink, EKF-es együttműködéseink – személyesen már alig veszek részt. Amitől pedig ebben az évben sokat várok, az a táncházmozgalomról készített – a Hagyományok Háza által is támogatott – dokumentumfilmünk. Kelemen Lászlónak, a Hagyományok Háza főigazgatójának sokat köszönhetünk, többek közt azt is, hogy ez a film elkészülhetett, a HH volt ugyanis a produkciós partnerünk. A rendező, Simon Broughton, a Songlines zenei magazin főszerkesztője, régi barátunk, aki ráadásul imádja a magyarokat, a kezdetektől figyelemmel kísérte a táncházmozgalmat, így most az ő nézőpontján átszűrve ismerheti meg a nemzetközi közönség ezt a csodálatos, sajátosan magyar jelenséget.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
