Negyvenegy éve nincs köztünk, pedig még csak ma ünnepelné a hetvenötödik születésnapját a magyar rocktörténet gitáros legendája, Barta Tamás. Bár a hatvanas évek végén rövid ideig játszott a Syconorban és a Hungariában is, mindenekelőtt a Locomotiv GT muzsikusaként és dalszerzőjeként lett közismert. Huszonhat évesen maradt az Egyesült Államokban, ahol szűk nyolc évvel később, 1982. február 16-án – máig tisztázatlan körülmények között – lelőtték los angelesi otthonában.
„Barta nem látványzenész volt, hanem zenész, csupa nagybetűvel, aki látványnak is a legjobb volt. Róla azért írt a sajtó, mert jól gitározott, és akkor még sokat számított, hogy egy zenész mennyire zenész.” – írta róla egykori muzsikustársa, Presser Gábor három éve megjelent memoár-könyvében.
Presser a kötetben több helyen és hosszasan feleleveníti Barta alakját, vélhetően azért is, mert a nagyközönség már kevésbé emlékszik rá. Miközben ők zeneileg nagyon egy húron pendültek, délelőttök tucatjait töltötték együtt, játszottak csak úgy, minden cél nélkül. És hát Barta egyik gitárja fixen Presseréknél volt.
Bartát azért is felejthette el jobban a hazai közönség, mert amikor a Locomotiv GT 1974-es amerikai turnéjáról nem tért vissza, Magyarországon a dalait – mint akkoriban minden disszidens előadóét – azonnal letiltották. Nemcsak a rádió nem játszotta őket, de a Bummm! című LGT-albumot is bevonták a boltokból, és (igaz, technikailag korszerűsített változatban) csak 1982-ben jelentette meg újra a pártállami monopóliumot élvező Magyar Hanglemezgyártó Vállalat.
Pedig a gyerekkorában hegedülni tanult, a gitározást autodidakta módon elsajátító Barta Tamás emblematikus gitárjátéka már a Hungaria első két albumán is hallható. A Locomotiv GT-vel 1971 és 1974 között három remek nagylemezt és öt kislemezt készített, és az LGT zenészeként szerepelt a Déry Tibor kisregénye alapján készült Presser-Adamis rockmusical, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról felvételein, mely 1973-ban nagylemezen is megjelent. Emellett játszott Zalatnay Sarolta és Kovács Kati egy-egy korszakos albumán.
A krisztusi korban, harminchárom évesen meghalt Bartát nemcsak kitűnő rhythm & blues gitárosként tartják számon, hanem szerzőként is – rövid pályafutása során mintegy huszonöt LGT-, Zalatnay- vagy Kovács Kati-számnak írta a zenéjét. A Gyere, gyere ki a hegyoldalba vagy az Ő még csak tizennégy máig a Locomotiv GT legnépszerűbb dalai közé tartoznak.
Akik ismerték, mind felemlegetik, hogy a hölgyek által körülrajongott és gitárosként roppant kreatív Barta a magánéletben mennyire nehéz természetű, nehezen szerethető ember volt. Sőt. Presser egyenesen azt írta:
Barta sose romantizálta túl a dolgokat, a finomkodást nem ismerte. A zenéhez oly érzékeny lelkét durva tréfákkal takargatta. Pontosabban volt valami alpári, macsóskodó humora, amit az uszodák férfiöltözőiből hozott.”
Életéről egyetlen alkalommal adott interjút, az ennek alapján készült újságcikk a Daily News című budapesti angolnyelvű napilapban jelent meg, 1979 júniusában. És hát persze ott van Hajdu Eszter 2019-ben Siess haza, vár a mama! című – sok szempontból megosztó – dokumentumfilmje, amely elsősorban az édesanyjával folytatott kazettalevelezésre és halálának körülményeire fókuszál.
Barta amúgy a hetvenes évek második felében Los Angelesben előbb stúdiózenészként dolgozott, a folkos, bluesos gitárossal, Johnny Riversszel turnézott, majd a zenélés mellett beletanult a telemarketingbe. Hétfőtől péntekig üzletkötőként dolgozott, hétvégén klubokban gitározott, miközben Los Angeles-ben a Terra Bella Streeten vett magának medencés házat (ahogy a barátai ugratták: az Izabella utcából átköltözött a Terra Bella utcába). Aztán jött a szomorú hír: 1982. február 16-án holtan találták otthonában.
Legismertebb dalaiból halálának tizedik évfordulóján Adamis Anna és Herskovits Iván szerkesztésében a Hungaroton készített válogatás nagylemezt, In memoriam Barta Tamás 1948–1982 címmel. 2010. szeptember 23-án egykori lakóháza (Budapest, Izabella utca 39/b.) falán felavatták az emléktábláját. Miközben tény, hogy miután 1974 nyarán az Egyesült Államokban maradt (akkori szóval élve, disszidált), zenei szempontból már nem alkotott maradandót, munkássága így lényegében torzó maradt.
De hogy mennyire élt a színpadon, íme, egy jellemző részlet Presser könyvéből, ahol a Locomotiv GT korai bulijait eleveníti fel:
Elöl a két Tomi (Barta Tamás és Somló Tamás – a szerk), hát ők igaziak voltak. Náluk nem volt műmanír, hogy láttuk, így csinálja a Hendrix, jaj, akkor én is. Ők, ha beindultak, akkor csinálták, ahogy bírták, nem volt koreográfia, hogy jaj, hintáztassuk együtt a gitárt, és kéne a hajunkat is rázni ide-oda tandemben, tudod, ahogy gyakoroltuk az öltözőben. Ők, ha eldobták a sulykot, mentek is utána. Mert jó zenészek voltak, ahogy mi mondjuk, kurva jók. Barta ráadásul virtuóz is – Somló ilyesmire sosem hajtott –, de egymást beletépték a buliba, és akkor már nem volt fék. Ők nem voltak se őszinte, se kőkemény, ők igaziak voltak. A »show-elemeket« ők nem kitalálták, hanem ha valami nagyon összejött, és a következő bulin még emlékeztek rá, akkor valamit visszahoztak belőle.”