A V’73-ban progresszív rockot játszott, a szélesebb rockközvélemény a V’Moto-Rockban csodálkozott rá egyedi, érzékeny zongorajátékára és lírai hangvételű dalaira. Az énekes-szövegíró Demjén Ferenccel olyan slágereket jegyez, mint a Gyertyák, a Jégszív, az Angyallány vagy a Várj, míg felkel majd a nap. Lerch István szeptember tizenhatodikán lett hetvenéves.
Egészen addig a klasszikus zene bűvkörében élt, míg kamaszként meg nem ismerte Keith Emerson, Greg Lake és Carl Palmer zenéjét, és pályája attól kezdve végképp gellert kapott. A V’73 többek között az ő klasszikus zenei átirataival (Csajkovszkij: Patetikus szimfónia, Weiner Leó: Rókatánc) aratott (főként szakmai) sikereket, ennek hatására vitte magával turnézni az Omega és a Locomotiv GT. Aztán a Metronóm 77 fesztiválon találkozott Demjén Ferenccel, aki meghívta az éppen formálódó V’Moto-Rock zenekarába. Tizenegy évet töltöttek együtt, játszották a maguk igényes, populáris rockzenéjét, mígnem 1988-ban Demjén szólista lett, a zenekar pedig szétesett.
V’MotoRock: Angyallány (1989, koncert)
Lerch hangszeres kvalitásait tovább erősítette, hogy időközben elvégezte a jazztanszakot (többek között ezért lett 1982-ben az alkalmi Supergroup nevű formáció tagja), szerzőként pedig már a kezdetektől szűknek érezte a V’Moto-Rock adta kereteket. Nemcsak első feleségének, Kovács Katinak írt dalokat, de Cserháti Zsuzsának, Szűcs Judithnak, Koncz Zsuzsának vagy Malek Andreának is. Majd 1994-től a Tátrai Band mellett a szólistaként is roppant sikeres Charlie számára Horváth Attilával számos emlékezetes slágert (például Jég, dupla viszkivel, Mindenki valakié) jegyez.
Emellett persze számos szólóalbumot is megjelentetett (Különös bolygó, 1989; 10 és 1/2, 1991; Szomjas angyalok,1994; Good Bye, 1999), az új évezredben viszont csak különleges alkalmakkor lépett színpadra. 2001-ben harminc éves zenei pályafutását ünnepelte a Kongresszusi Központban, három évvel később az 50. Szimfóniát mutatta be ugyanott. 2009-ben Slágerek szimfóniája címmel Caramellel, Sebestyén Mártával és egy kamarazenekarral adott koncertet, 2013 októberében pedig a Művészetek Palotájában lépett fel, melynek apropóját a hatvanadik születésnapja adta, és ahol válogatott rock- és jazzmuzsikus barátaival – valamint egy komplett szimfonikus zenekarra – pályafutása legszebb darabjait adta elő.
Miként akkor nyilatkozta:
„Ismerek egy jó mondást: nem az a fontos, hogy mennyi év van az életedben, inkább az, mennyi Élet van az éveidben. Amíg ugyanúgy tudok lelkesedni, és készülődni az újabb megmérettetésekre, mint harminc évvel ezelőtt, addig nem érzem magam hatvannak. (…) Azért nem csinálok sűrűbben koncerteket, mert aki ismer, tudja hogy lelkiismeretes, maximalista ember vagyok, szükségem van az alapos felkészülésre.”
„Megszakítottam magammal a kapcsolatot…” – interjú Lerch Istvánnal.
Aztán 2017-ben Lerch István rövid időn belőle két agyvérzésen esett át, azóta két életmentő és egy korrekciós koponyaműtétet hajtottak rajta végre, az elmúlt ötében összesen 38 hetet töltött kórházban. Biztató hír lehet, hogy a zenész az utóbbi időszakban néha ismét zongorázik. Bal kézzel, szenvedélyesen.
Megjelent az Index.hu-n.
