Arra a kérdésre, hogy hogyan őrizhető meg és adható tovább a népi kultúra, Lukács József a kulturális tér létrehozását javasolta, ahol az emberek találkozhatnak, megismerhetik egymás kultúráját, szokásait, hagyományait. Ebből a gondolatmagból született a Fonó Budai Zeneház, amely napjainkban is központi szereplője a kulturális életnek.
A néhai VSZM garázsa, szociális épülete és öltözője negyed százada új életre kelt: 1995. október 20-án a falai között nyílt meg a Fonó Budai Zeneház. A nonprofit szellemű kulturális központ vezetői deklaráltan külső támogatás nélkül igyekeztek otthont teremteni az alternatív – vagy ahogy ők nevezték: párhuzamos – zenei kultúrának. Minden nap lesz élőzene, hirdették, fő profiljuk pedig a különféle etnikumú folklór, a modern jazz és az etno gyökerű kísérleti zene bemutatása. Ráadásul mindezt a lehető legmagasabb színvonalon képzelték el. Akkoriban persze sokan legyintettek, hogy igen, többen többször próbálkoztak már ilyesmivel, mégsem maradt életben egyik kezdeményezés sem. Azóta eltelt huszonöt esztendő, és a Fonó nemcsak talpon maradt, hanem él és virul. Mi több, régóta Budapest egyik meghatározó kulturális központja.
„A magyar falvakban évszázadokon keresztül megvolt az a hely, ahova a mindennapi élet amúgy unalmas, de nélkülözhetetlen tevékenységeit a közösség összegyűjtötte. Együtt érdekesebb volt kukoricát fosztani, vagy éppen fonni. Az este folyamán meséltek, énekeltek és közben megbeszélték a falu dolgait. Valódi otthona volt ez a népi kultúrának, a szájról szájra terjedő hagyománynak, éltette azt.
Ma a népi kultúra már többnyire városi, és legfeljebb az aluljárók és WC-k felirataiban virágzik. Az emberek találkozását helyettesíti a TV-ből és a legtöbb rádiócsatornából készen kapható élmény. Pedig ez az áradat nem a nép sajátja. Fogyasztókat nevel, akiknek az a dolguk, hogy kívánják az aktuális, általában külföldi csodákat, és érezzék rosszul magukat, ha valamiből ki- maradnak.
Politikusaink is ezt a trendet erősítik. Elvétve esik szó arról, hogyan maradhat talpon a nemzet (nemcsak a MAGYAR, hanem mindazok közössége, akiket az évszázadok során a jó vagy a rossz szél ide sodort). Elég, ha ügyes privatizációval, megfelelő adótörvényekkel, elkeserítő társadalombiztosítással és oktatáspolitikával ki- termelik a következő évszázad olcsó és bamba munka- erejét, akiknek legfőbb gondja, hogy melyik mosóport vegye meg.
Én a gyerekeimnek nem ilyen jövőt szeretnék.
Azt szeretném, ha nyitottak lennének, tudnák, hogy honnan jönnek, és milyen értékek vannak a világon.
Azt szeretném, ha mindenkinek lenne lehetősége a >>kulturális<< áradat mellett megismerni és választani azt, amit a sajátjának tekint, ami neki kapaszkodót ad. Politikai eszközeim nincsenek, hogy az ország sorsát befolyásoljam, de nem is állnék soha azok közé, akik a világ dolgait az utolsó ötven évben meghatározták. Vállalkozásom révén anyagi biztonságban élek, és azt hiszem, az én felelősségem abban van, hogy ne hagyjam elveszni a (magyar) polgári kultúrát.
Kétes alapítványok helyett inkább arra gondoltam, hogy legyen egy hely, ahol össze lehet jönni, megismerni mások örömét, bánatát, gondolatait, a zenét, táncot, miegyebeket.
Nincs ilyen tapasztalatom, de azt hiszem, egy ilyen helynek alapjában véve önfenntartónak kell lennie, mert ha mások (akár az alapító) rendszeres támogatására utazik, szükségképpen elveszíti hitelét és érzékenységét. Mint ahogy a fonót is szigorú szabályok alapján a falu közössége tartotta fenn, a FONÓ sem működhet anélkül, hogy azt a gondolattal egyetértők ne támogassák. Nem elsősorban adománnyal, hanem a mindennapi jelenlét, a vélemény, a közreműködés, a lojalitás révén.
A FONÓ akkor tölti be szerepét, ha célkitűzéseit minél többen érzik magukénak, és jelenlétükkel, érdeklődésükkel életben tartják a házat. Remélem így lesz.”
(Lukács József, 1995 május)
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
