Csutak István, az 1977-ben Temesváron alakult Garabonciás együttes énekes-gitárosa. A zenekar Csutak lediplomázását követően megszűnt, 2011-ben azonban újraalakult Garabonciás – Wandering Magicians néven.
Milyen dalokat játszottál középiskolásként, még Petrozsényban?
Nagyon régi dalokat: Trombitás Frédi, 1958-as boogie woogie klubban, Amikor én még kissrác voltam… Ebben az elsöprően román többségű városban volt egy középiskolai zenekarunk, amellyel e dalok mellett Phoenix, Mondial-dalokat is játszottunk, és hát az akkori angolszász slágereket, amiket természetesen a Szabad Európa rádióban hallgattunk, Cornel Chiriac műsoraiban. Ez volt a kezdet, aztán megjelent az életemben egy Csortán Márton nevű figura, Kolozsvárról jött egy citerával, kicsit furcsa volt, Tinódi Lantos Sebestyénről mesélt, kuruc kori dalokról, virágénekekről, és döbbenetes hatást tett rám. Szóval ő fertőzött meg ezzel a muzsikával. A szórványban a nyelv, a hagyomány az utolsó mentsvárunk, és számomra ez a zene is az egyik mentsvár lett. Egy olyan érték, amelyről a zsigereimben is éreztem, hogy az enyém, nagyon jót tesz nekem, ha ilyen dalokat énekelhetek. Nem volt bennem semmi tudatosság. Később, amikor kurucdalokat énekeltünk Székelyföldön, olyanokat, amelyeket valószínűleg nem ismertek, láttuk a közönségen, hogy ránk csodálkoztak: „ezt mintha tudnánk, pedig nem ismerjük”.
Milyenek voltak az első dalaid, mi késztetett arra, hogy a feldolgozások után saját dalokat írjál?
Elsősorban a Siculus fesztivál. Már előtte is pengetgettem magamnak dalokat, de létjogosultságot ennek a játszadozásnak azok a felhívások adtak, amelyek a Siculus kapcsán jelentek meg az akkori sajtóban. Hogy dalokat várnak, be lehet ezeket küldeni. Tizeneves voltam, pár dalt beküldtem lekottázva, és egyet-kettőt el is játszott a kolozsvári Politon, amelyben későbbi barátom, Szép Gyula domborított. Akkoriban valóságos „fejvadász-kommandók” járták az országot, Petrozsényba Halász Anna, Simonffy Katalin és H. Szabó Gyula jött. Járták a középiskolákat, és keresték a mozgékonyabb diákokat. Egy nap a magyartanárnőm szólt, hogy Csutak, menj be a tanáriba, bukaresti újságírók keresnek. Akkor merült fel, hogy a televízió magyar adásába fognak javasolni. Lehet, hogy szóltak Boros Zoltánnak, de én már nem bírtam várni, és levélben jelentkeztem nála. Ő úgy emlékszik, hogy ennek nyomán hívott meg próbafelvételre. Számomra ez a zene is az egyik mentsvár lett.
Hogy alakult meg a Garabonciás?
Amikor a temesvári egyetemre kerültem, új barátságok alakultak ki. Így találkoztam Kinde Annamáriával, akivel már fél perc után rájöttünk, hogy nagyon egyformán látjuk a világot. Váradon pezsgő élet volt, Mácza Gyula írt a Metropolnak. Kinde is írt szövegeket, verseket, de nagy szerencsémre nem volt, aki ezekre dalokat írjon. Nagyon tudatosan alakítottuk ki a mozgásterünket. Egyrészt ott volt a Metropol: hosszú haj, bőrdzseki, kemény rock. Kialakult már az imidzse és a közönsége. Másrészt ott volt a folk, Józsa Erikával és Horváth Károllyal. A kettő közötti térbe ki lehetett találni egy zenekart és hangzásvilágot. Ez úgy nézett ki, hogy hosszabb a hajuk, van szakálluk és farmerük is, de azért jobban fésültek, mint a Metropol, mert ők Temesvárról jönnek. Ahonnan a Phoenix, ahol nyugati szél fúj. Ugyanakkor a hangszeres tudásunk és a hangszereink sem voltak olyanok, hogy mi most dübörögjünk és virtuóz szólókat játszunk. Nekem volt némi zenei képzettsegem, ezért nyilvánvalóvá vált, hogy a hiányzó hangszereket és hangszeres tudást vokállal fogom pótolni. Talán Márkus Jánostól jött az ötlet, hogy legyünk szarkasztikusabbak, ő ezt magas fokon művelte. Voltak úgymond komolyabb szövegeink is, de a dalaink fele gúnyolódó hangvételű volt. Ezt a képet alakítottuk ki magunkról, és ebben nagyon hittünk. Szerencsére nem láttunk a jövőbe.
Mennyi támogatást kaptatok mindehhez?
Nagy szerencsénk volt a mentorainkkal. Nemcsak Boros Zoltán, de például Halász Anna, Bodor Pál vagy Cseke Gábor is figyelemmel kísérte a pályafutásunkat. Ők nagy műveltseégű emberek voltak, akik idegenkedtek a versek olcsó megfontolásokból való megzenésítésétől. Nagyon sokan azért zenésítettek meg jó verseket, mert akkor azokat nem lehetett visszautasítani, akármilyen tingli-tangli zenét húztak rájuk. Mi olyan verseket kerestünk, amelyek mondanivalója a mi elkeseredett, diktatúrában zajló életünkre érvényesek lehetett. Ha sikerült egy-egy ilyen dal, azért volt, mert a vers hangulata, mondanivalója nagyon időszerű volt, és a mentoraink óvatosan, de kupálgattak minket.
Zeneszként hogyan érintett a cenzúra?
A temesvári és bukaresti magyar kulturális elit nagy része nem azért ült a kommunista pártban, hogy az én számat befogja, kicenzúrázzon vagy rendre utasítson, hanem volt egyfajta összekacsintás. Nem is jutottam levegőhöz, amikor Boros Zoltán felhívott, hogy itt van ez a dal Kányádi Noé bárkája felé verséhez, írjak rá vokált. Halkan kérdeztem, hogy a többi akkor rendben van? Bukarestben Bodor és Boros volt az „interface”, ők tartották a hátukat.
Apró trükköket tanultam meg, például amikor egyszer Boros azt mondta, az egyik dalszöveget fogalmazzam újra, keményebben. Mondtam neki, hogy akkor ezt biztos ki fogják vágni… „Hát igen, pontosan ez az: legyen, amit kivágjanak, és akkor maradhat az, amit eredetileg akartatok énekelni” – válaszolta.
Persze időnként teljesen stupid dolgokba kötött bele a cenzúra. 1977–78: a Phoenix disszidál, az országban takarékosság van, tehát egyetlen szökőkút sem működik, a temesvári Jenő herceg téren pedig van egy szép szökőkút. Kinde Anni ül mellette, és leírja, hogy a szökőkút, ami nem szökik, őrizgeti a cseppjeit. Ebből botrány lett, a szöveget át kellett alakítani, és úgy került lemezre, hogy a szökőkút, ami álmodik… Egy másik példa, ami előnyére vált a dalnak:
a Karrierben eredetileg azt írtam, hogy „felfelé nyalni, lefelé rúgni”, ez a karrierista életfilozófiája. Boros arra kért, hogy tegyük kicsit szalonképesebbé. Így lett „felfelé mézes, lefelé mérges”. Rögtön éreztem, hogy igaza van, és ma is úgy tartom, hogy a durva kifejezéseknek, a trágárkodásnak egyik műfajban sincs helye, mi pedig nagyon igényesek voltunk, figyeltünk arra, hogy nyelvileg is egy bizonyos szintet tartsunk.
Hogy egy Bodor Pál-kaliberű ember elmondhassa: „A maguk szövegei Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc vagy József Attila verseivel egy műsorban elférnek.” Nagyon óvatosan nyúltunk versekhez. Különben ott voltak a Kinde Anni szövegei, amelyek ma is időszerűek. „Szorgos állampolgár vagyok, van házam, feleségem, luxusautóm és hétvégi házamban vízöblítéses hétvégi trónusom.” Abban az időben szinte elképzelhetetlen volt, hogy valakinek angolvécéje legyen az üdülőházban. Ma már az sem tűnik képletesnek, hogy „hajtok, és a világra semmit sem adok, ha valakit elütök, megfizetem”. Naponta halljuk a hírekben, hogy ilyen-olyan szuper autóval valaki felment a járdára, és halálra gázolt valakit. Harminc évvel ezelőtt Kinde Anninak nem volt honnan tudnia, hogy ez majd bekövetkezhet…
Ennyi tapasztalattal mit ajánlasz a mai fiatal zenészeknek?
Picit a közönség átlagos igénye fölé kéne menni, és nem alája. Ez az, ami nekem a leginkább hiányzik a mai produkciókból. A szabadság, a kinyílt világ megszüntette a saját mondanivaló igényét, pedig továbbra is érdemes a saját gondjainkról és örömeinkről énekelni. Akkor talán még tíz év múlva is dúdolni fogják az emberek a dalodat, mert az ő életükről szól.
[ ZCs, Kolozsvári Rádió, 2016. április 18. ]
Megjelent Zilahi Csaba Erdélyi magyaRock 1970–2010. Újságcikkek, interjúk, tények és vélemények az erdélyi magyar rockzenekarokról című könyvében, 2022-ben.
Címlapkép: erdelyinaplo.hu
