Ha a rock and roll születésnapja 1954. április 12-e, amikor Bill Haley New Yorkban rögzítette a Rock Around The Clock című dalát, akkor az erdélyi rockzene születésnapja 1968. november 29-e, az első Metropol-koncert időpontja. A nagyváradi zenekar hosszú évekig a legismertebb (ha nem az egyetlen) rockzenekar volt Romániában, amelyik magyarul énekelt. Bár alapítói közül már csak a zenekar vezetője és basszusgitárosa, Virányi Attila tagja a csapatnak, a Metropol Group a mai napig is aktív. Az 50. születésnapi koncertjük előtt a kezdetekről kérdeztem.
Hogyan emlékszel a zenekar 1968-as megalakulására?
Mi kivételesen nem voltunk iskolazenekar. Úgy alakult, hogy elejétől fogva független zenekarként működtünk. Váradon nagyon sok együttes volt, minden gimnáziumban volt legalább egy-kettő. 1968-ban az egyik barátom lakásán gyűltünk össze. Neki volt egy zongorája, ami akkoriban nagyon nagy dolognak számított.
Elkezdtünk próbálni, amikor bejött a mamája, hogy kakaós kávét hozzon nekünk. Akkor javasolta, hogy legyen a nevünk Metropol, mert szerinte mi egy metropoliszban élünk, legalábbis azokhoz a falvakhoz képest, ahol majd játszani fogunk. Én utánatettem a Group megnevezést, mert úgy éreztem, hogy mi egy „dac- és érdekszövetség” vagyunk, amelyben a barátság a legfontosabb.
Próbáltunk, összeállítottuk az első repertoárt, és plakátokat is készítettünk a november 29-i első koncertünkre. Az IEMB-klubban (ma a várad-velencei kulturális központ) léptünk fel úgy, hogy előtte éjjel titokban kiragasztottuk a plakátokat, amin azt írta, hogy „concert beat”. Márpedig ilyesmi addig még nem volt a városban, csak bálok meg táncdélutánok. A plakátragasztás olyan jól sikerült, hogy tíz év múlva, amikor Boros Zoli filmet készített rólunk, Emil Lungu operatőr kollégám felfedezett egyet egy öreg, rozsdás fémkapun. Igaz, eléggé megviselt állapotban, de rögtön le is fényképeztük, mai napig ez az egyik legismertebb relikviánk.
A Metropol megalakulásának ötvenedik évfordulóját a nagyváradi színházban ünnepeltétek meg egy rendkívüli koncerttel. Mennyire fontos nektek ez a helyszín?
A legkedvencebb helyünkön ünneplünk. Nagyon sokat adott nekünk ez a színház. Kisgyerekként Boda Boriska zeneiskolájával évente egyszer itt léptünk fel a díszelőadáson. Béluci akkor látott először dobot. Egy kis pionírdobot kapott, addig ugyanis hegedült az óvodában. Akkor azt mondta, hogy soha többé nem fog hegedülni, ő dobos lesz. Aztán volt az a korszak, amikor a Werthert adtuk elő, Az ifjú W. újabb szenvedései című musicalt, amely több mint öt éven keresztül volt műsoron. A Ráduly Béla-emlékkoncertet is itt tartottuk, itt volt a könyvbemutató, 1998-ban A váradi színjátszás 200 éve című előadás, és itt játszottunk akkor is, amikor 2004-ben Béluci emléktábláját elhelyeztük. Régi álmunk volt, hogy egy rockzenész is kapjon emléktáblát Nagyváradon.
A hetvenes években ti voltatok egy „személyben” az LGT, az Omega és a Fonográf. Mennyire ösztönzött ez benneteket?
Mi mindig is arra törekedtünk, hogy egyéni hangzást alakítsunk ki, olyant, ami csak ránk jellemző. Megtisztelő, ha egyesek ugyanolyan jelentősnek ítélik meg a Metropol szerepét, mint az általad említett zenekarokét. De eszünkbe sem jutott, hogy bármelyiküket is utánozzuk. Persze hogy hatással voltak ránk, ugyanúgy, mint az angolszász zenekarok. Ez egy természetes folyamat, de számunkra nagyon fontos volt, hogy már az első taktusok után felismerjen bennünket a közönség. Szerencsére ez sikerült is.
Hogy látod, mennyivel volt könnyebb vagy nehezebb zenekart alapítani és zenélni a hetvenes években, mint manapság?
Az évtizedek során sajnos a rockzene is jóval kommerszebb lett, ugyanúgy, mint a többi művészeti ág. Sok esetben a zenekarok nem azért írnak dalt, hogy valami újat nyújtsanak, hanem a nagyobb siker és a több pénz érdekében inkább csak kiszolgálni akarják a közönséget. Nekünk annyiban volt szerencsénk, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a rock a fiatalok hangja volt, akik az elnyomó rendszer elől a rockzenébe menekültek.
Akkoriban egy rockkoncert nyújtotta leginkább az együttlét örömét és a szabadság illúzióját. Manapság a fiatalok inkább az internet virtuális világába menekülnek, a rockzenének számukra már nincs olyan fontos szerepe. A mai napig vallom, hogy az együtt zenélés, a rockzene mentett meg bennünket sok szomorú dologtól, ami a kommunista rendszert jellemezte.
Nagyon sokat segítettek a túlélésben a zenekari próbák, a közös alkotás. Az, amikor egy-egy dalt együtt írtunk meg, majd együtt adtunk elő országos turnékon, sportcsarnokokban, többezres közönség előtt.
[ZCs, Kolozsvári Rádió, 2018. október 20. ]
Megjelent Zilahi Csaba Erdélyi magyaRock 1970–2010. Újságcikkek, interjúk, tények és vélemények az erdélyi magyar rockzenekarokról című könyvében, 2022-ben.
