Nem kétséges, zenefronton Csík zenekar az utóbbi időszak legnagyobb hazai befutója. Az amúgy valamennyi lemezét a Fonónál megjelentő formáció sikere nemcsak a szűkebb népzenei színtéren zavarba ejtő, de a hazai popsztárok számára is megszégyenítő. Korongjaik többszörös platinalemezek, tizensokezres eladásokkal. Ráadásul sokáig ők jegyezték a világháló legnépszerűbb magyar dalát (Most múlik pontosan). És hogy sikerük mennyire széles spektrumú, mondhatni, népfrontos jellegű, a magyar társadalomban szerteágazóan gyökeret verő, jól mutatja, hogy dalaik nemcsak táncházas környezetben vagy zajos rockkoncerten állják a sarat, de urbánus tinédzserpartikon vagy nyugdíjas klubesteken is. Portréinterjú a zenekar névadó-prímásával, Csík Jánossal (1964).
Városi fiatalként miként találkoztál a népzenével?
Bár Kecskeméten születtem, a szüleim egy közeli faluban nőttek fel. Kisgyerekként még inkább aludtam volna, amikor a nagyszülők, édesanyám és a rokonok családi ünnepeken, összejöveteleken nekiálltak énekelni, mulatozni. A népdalokkal először ezeken az alkalmakon, és aztán magával a népzenével általános iskolás koromban néptáncosként találkoztam, ahogy mondani szoktam, ott jó társaságba keveredtem, és így már tizenévesen egyfajta fegyelmet, rendet tanultam. Láttam, hogy az idősebb táncosok hogyan, milyen szinten próbálnak, mennyire fontos számukra a különböző vidékek táncai, népdalai, viseletei, és ezt milyen szeretettel tanulják, és mennyire tisztelik. Így aztán idővel számomra is fontossá vált a nagyszüleim élete, a szokások, amit magam is megéltem, kíváncsi lettem a dalaikra, nótáikra.
Így miközben korosztályom más tagjaihoz hasonlóan Piramis vagy Hobo Blues Band-koncertekre jártam, elkezdtem figyelni, hogy a rokonok vacsora utáni borozgatás közben miket énekelnek. És érdekessé váltak.
Nemcsak azért, mert tudtunk a gyűjtésekről, meg hogy mely népdalok fontosak, hanem szép lassan kialakult a néprajzos érdeklődés. A néptánc miatt egyre fontosabb lett a falvak viseletei, a szokásai, miegymás. Hogy igenis vannak olyan kiemelt, a múlthoz kötődő szokások, amelyek nekem gyerekként csak az ünnepekhez (húsvét, karácsony) kapcsolódva jöttek le. Ekkor szép lassan leesett, hogy amikor még nem volt rádió és tévé, az emberek egymást szórakoztatták, szokásokat, programokat találtak ki, hogy jól teljenek a munkátlan téli hónapok.
Az akkor már lassan egy évtizede szárba szökkent táncházmozgalom Kecskeméten mennyire éreztette hatását?
Bár alkalmanként hozzánk is jöttek a fővárosi táncházi zenekarok, a Sebő, a Muzsikás, a Téka vagy a Méta, Kecskeméten akkoriban még nem nagyon működtek táncházak. Klasszikus zeneiskolai tanárok kísérték a táncegyüttest, majd idővel megalakult egy népzenét szerető mérnökökből álló zenekar, akik mintát szolgáltattak nekünk erről a fajta szórakozási formáról a táncházról. Édesapám mindig fontosnak tartotta, hogy a zene – akárcsak a Biblia – az ember életének része legyen. Nem fogalmazta meg olyan szépen, mint Kodály Zoltán („a lelket építi meg szépíti”), de úgy érezte, alapvető fontosságú, hogy a zenéről tudjunk. Ezért íratott be zeneiskolába. Persze minden gyerek gitározni akart, nekem nem jutott már szabad tanár, szabad hely, így lettem hegedűs. Majd táncosként felmerült, hogy milyen jó lenne, ha mi játszanánk azt, amit tánc közben hallunk táncot kísérő zenészektől a népzenei lemezekről. És ahogy a középiskolában diákok rockzenekarokat alapítottak, mi vonós népzenei együttessé álltunk össze. Találkoztunk, muzsikáltunk, és végül már táncegyüttest is kísértünk.
Hogy jutunk el innen odáig, hogy 1988-ban Kunos Tamással elindítottátok a Csík zenekart?
1983-ban érettségiztem, majd elvittek katonának, és a seregben az Aquincum Katonai Táncegyüttes zenészeként és persze építkezéseken, üzemekben munkaszolgálatos honvédként szolgálhattam a hazát. Leszerelés után a békéscsabai Balassi Táncegyüttest kísérő Békés Banda népzenészeként lehettem, immár főállásban.
Azért fontosak ezek az állomások, mert itt tanultam meg, mi a valódi muzsikálás, milyen feladatokat milyen szinten kell tudni megvalósítani egy táncegyüttes kíséretében vagy egy népzenei koncerten vagy akár egy rádió felvételen.
Békéscsabán Barbócz Sándortól a Békés Banda prímásától akkoriban nagyon sok népzenei dallamot, rengeteg hegedűtechnikai fogást sajátítottam el. Az akkor híres Békés Bandából az évek során előttem és utánam is számos kiváló zenész került ki. Amikor 1988-ban visszatértem Kecskemétre, a brácsás Kunos Tamással találkozva eldöntöttük, hogy zenekart alapítottunk és megszületett a Csík zenekar.
Kecskeméten volt korábban rendszeres táncház?
Bizony volt egy zenekar, ahogy korábban említettem és már tartott táncházakat a kecskeméti Hegedűs együttes. 1988 októberétől lelkesen a három tagú zenekarommal, (mert Kunos Tamáson kívül volt egy bőgősünk Rózsa János, aki Békéscsabáról költözött át velem Kecskemétre) mindenesetre heti rendszerességű táncházakat tartottunk egy belvárosi nyugdíjas klubban. Minden szempontból megfelelőnek tűnt a hely, se szocreál, se modern nem volt, valamelyest passzolt az általunk elképzelt városi táncházi miliőhöz. Sokat jártunk Budapestre táncházakba, igyekeztünk hasonló jellegű mulatságokat tartani. Dunántúli ugrósokkal, csárdásokkal kezdtünk és az erdélyi táncrendekkel folytattuk és közte játszottunk mindenfélét még eleki táncokat is, amit Békéscsabán tanultam, ahol még az eleki bálba is eljártunk. Tánctanítással, vendégzenészekkel, vendégénekesekkel próbáltuk ötvözni a táncmulatságot az ismeretterjesztéssel. Megtanultuk, hogyan lehet szabadon, improvizatív módon talp alá zenélni. Az ismert dalokat, dallamokat úgy igazítani, ahogy a táncos kéri vagy, ahogy a hangulat hozza. Táncosként amúgy is tudtuk, milyen táncrendbéli lüktetés, milyen tempó, milyen vonásbeli alaphangsúlyok vannak, milyen ízek kellenek, hogy jól érezzük magunkat. Amelyek kellő szívet, erőt, lelket adnak az egésznek.
Mikor éreztétek úgy, hogy a táncházi muzsika mellett önálló színpadi koncertprodukcióval is elő lehet rukkolni?
Viszonylag hamar. 1989-ben a Jászsági táncegyütteshez kerültünk, 1991-ben már az Egyesült Államokban jártunk, és abban az évben a Népművészet Ifjú Mestere címet is megkaptuk. A táncegyüttes kísérése révén fesztiváldíjas elismeréseink voltak, így megpályázhattuk a Kiváló Művészegyüttes díjat, amit 1992-ben kaptunk meg. Az első zenekari számok arra készültek, hogy amikor a táncosok átöltöznek, szusszannak, egy kicsit kitöltsük az időt. Ezek sikere révén merült fel, hogy mi lenne, ha lennének saját kiadványaink. Így született meg az első két kazettánk („Be Sok Eső, Be Sok Sár…”, 1992, „Két Út Van Előttem…”, 1994), amely a Kecskeméti Kaszinó Kulturális Egyesület gondozásában jelent meg.
Te a táncház mozgalom azon szakaszában szocializálódtál, amelyet még áthatott a személyes gyűjtés és tereptapasztalat szüksége, varázsa. Amikor kották, lemezek, kiadványok alig akadtak, a muzsikusok egymás között cserélgették a főként erdélyi helyszíneken rögzített saját anyagaikat. Meddig tartott pályádon ez a lendület?
Nagyjából a rendszerváltozásig. Korábban Erdélyben sokfelé jártam Gyimesben a Székelyföldön. Volt, hogy húsvétkor elmentem például a mozgalom szempontjából kiemelten fontos Kolozsvár melletti faluba, Székre, ahol együtt aludhattam, ébredhettem, italozhattam és muzsikálhattam a helyi zenészekkel, életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodva. Aztán katona lettem és közben hallottam, hogy már a széki falusi kocsmában is állítanak fel zenegépet és tévékészüléket. Nem szerettem volna lerombolni a lelkemet megtöltő szép széki pillanatokat, emlékeket a bennem élő régi varázslatot, ezért inkább lemondtam a további széki látogatásokról.
1996 óta minden lemezetek a Fonó kiadásában jelent meg. Számomra roppant süvegelendő, hogy mindez annak ellenére így van, hogy közben ismertségben, népszerűségben többszörösen szintet lépett a zenekar. Te mivel magyarázod ezt a végtelen hűséget?
Lujót (Lukács József) még a Los Gringos zenekar kapcsán ismertem meg, találkoztunk, beszélgettünk, kazettát cseréltünk. Aztán évekkel később – még nem volt kész a Zeneház – említette, hogy lemezek kiadására gondolt és lehetőséget ad nekünk és a Fonóval elkészíthetnénk a következő lemezünket. Természetesen boldogan igent mondtunk. Az évek során egy kedves szívélyes, bizalmon alapuló baráti együttműködés alakult ki.
Persze ahogy egyre sikeresebbek lettünk, bennünket is megkörnyékeztek a nagyobb lemezkiadók, ezzel kapcsolatban voltak vívódások, beszélgetések a zenekaron belül, de a Fonó mindig mindenben olyan tisztességesen járt el, hogy nem lett volna értelme váltani. Úgyhogy minden újabb lemezanyagnál velük szerződtünk.
Bizony próbahellyel kapcsolatban is gyakorta a Fonó került szóba, mert bármikor, bármilyen produkció kapcsán szükségünk volt egy teremre, szó nélkül odaadják, még bérleti díjat sem kértek, és ez a mai napig így van köszönhetően a Fonó mindenkori vezetőinek, munkatársainak. Hihetetlen, hogy ez így tud működni, immár huszonöt éve.
A Csík Zenekar ma ismert felállásának kemény magja nagyjából a kilencvenes évek közepére alakult ki, ekkoriban került be Majorosi Marianna és Szabó Attila. Milyen eredők mentén történt mindez?
Az első években a zenekari felállást valóban a folyamatos változás jellemezte. Mariannt még Békéscsabáról, a Balassi táncegyüttesből ismertem, később az Állami Népi Együttes táncosaként már Budapesten élt. Szabó Attilát – aki főiskolai tanulmányai óta Egerben lakik, először kisegíteni kértem meg, amit aztán a kilencvenes évek közepétől állandó tagja lett a zenekarnak. Az ezredforduló környékére forrta ki magát a mai formáció: Majorossi Marianna ének, Szabó Attila hegedű, gitár, Makó Péter fúvós hangszerek, Bartók József bőgő, Barcza Zsolt cimbalom, Kunos Tamás brácsa és jómagam a prímás és énekes.
Nagyjából akkorra történt ez meg, amikor jött az irányváltás: az új évezredben az autentikus előadásmódtól egyre a popzenei feldolgozások felé mozdultatok el. Amikor a 2001-es, A kor falára című lemezeteken először tettetek kísérletet arra, hogy kilépjetek a szűk értelemben vett táncházi világból, milyen célok vezettek?
Már korábban gyakorta elgondolkodtam azon, hogy az a fajta élmény, amit a táncházakban, meg a táncegyüttesek mellett muzsikálva láttunk, tapasztaltunk, a magyar népzenének, népdaloknak köszönhetően az örömteli együtt éneklést táncolást, boldog szerelmes egymásra találást vagy éppen a szerelem elvesztése miatti szomorú búsulást. Ezt hogyan, miként lehetne erre minél többeknek lehetőséget adni, hogy széles tömegek is átélhessék. Olyanok is, akiknek amúgy se alkalma, se affinitása nincs eljutnia egy táncházba. Mi is városi gyerekekként ismertük és szerettük meg a falusi zenét, úgy gondoltuk, hogy ha a városi embernek kedves ritmusokat a népzene szép dallamaival ötvözzük, azok is közelebb kerülnek a népi kultúrához, akik eddig nem ismerték. Ezért is próbáltuk ki, hogy A kor falára című lemezen a címadó magyarpalatkai lassú cigány táncot autentikus és szvinges stílusban is eljátszottuk. Mivel Szabó Attila és Lovasi András több közös koncert muzsikálás közben egyre közelebbi barátságba keveredett, 2005-ben Lovasi András meglepetésszerűen meghívott bennünket a Kispál és a Borz nyárindító PeCsa-bulijára. Egyben hozzátette: ültessünk át három Kispál-dalt a magunk stílusára. A popműfajban így, és egyébként is járatos Szabó Attila gyorsan elkészítette az átiratokat, a zenekarral szépen kidolgoztuk azokat, és olyan sikert arattunk velük, hogy bekerültek a zenekari repertoárba. Ezek sikerén felbuzdulva pedig Attila újabb popszámokat hozott, többek között a Most múlik pontosan-t, amelynek köszönhetően a zenekar szédületes karriert futott be.
Te amúgy miként élted meg ezt az átalakulást, ezt a felfutást? A 2011 és 2013 közötti díjesőt (Magyar Örökség Díj, Príma Primissima, Kossuth-díj), majd a mostani csendesebb időket?
2002-ben súlyos autóbalesetet szenvedtem, másfél-két év telt el, mire teljesen vissza tudtam térni a színpadra. Eleinte még bottal, mankóval tettem ezt, még a nagy áttörést hozó, Kispál-számokat tartalmazó Senki nem ért semmitcímű lemez felvételein is a későbbi műtétek miatt is így vettem részt. Talán akkoriban épültem fel, amikor a Petőfi Csarnokban felléptünk a Kispál és a Borzzal. Szinte a halálból sikerült visszaküzdenem magam, örültem, hogy élek.
Máig is hihetetlen ha belegondolok, hogy egyik napról a másikra milyen sikereket arattunk, olyan művészek társaságában, hogy nem győztem csodálkozni és hálát adni istennek, hogy életben maradtam. Megdöbbentő volt, és nem is értettem igazán, miként érdemeltem ezt ki.
Persze ebben a sikerben nagyon fontos volt minden zenész tudása és igyekezete, én meg úgy voltam vele, ha ezáltal sokkal több embernek adhatunk örömet, ám legyen. Arra gondoltam, ahogyan azt mások is mondták nekem, hogy istennek szándéka van velem azt akarta, hogy életben maradjak. Valahogy ezzel magyaráztam, hogy van oka annak, hogy élek és itt vagyok.
Magam kívülről többször éreztem, hogy átbillent az a bizonyos kényes egyensúly. Hogy olyan helyzeteket is bevállaltatok, amiket talán már nem kellett volna.
Jól érezted. Bennem már 5-6 éve elég kemény kérdőjelek voltak, hogy tényleg jó ez így. A közönség szeretete azonban mindig átlökött a nehéznek gondolt helyzeteken. Azóta meg olyan zenei meghívások jönnek, amely megint elgondolkodtat azon, hogy tényleg ezt akartam én, tényleg ilyen zenéket játszani, tényleg ez a mi világunk? De nem baj, ha folyamatosan kérdőjelek veszik körbe az embert, akkor válaszolnia kell, át kell gondolnia dolgokat, döntéseket kell hoznia. Erről szól az élet. Tavaly lezárult a harmincéves jubileum, és úgy érzem, mi megtettük a dolgunkat. Ennél jobban, szebben, gyorsabban már nem tudunk haladni. Tavaly sikerült egy új megosztást találni azzal, hogy a zenekaron belül az egyes tagokat különböző projektek megvalósítására kértem meg. Hogy mindenki hozhatja a gondolatait, megvalósíthatja önmagát, a többiek pedig ebben segítik, kiszolgálják. Egyszer ez legyen, egyszer az. Tudatos csökkentése az esetleges belső feszültségeknek. Ez persze azzal is járt, hogy magamat hátrébb léptettem, ám ezzel párhuzamosan a kérdőjelek is halványulnak. Én pedig megbecsülöm ezzel a munkájukat, és hagyom őket és a zenekart kibontakozni egyre jobb produkciókat létrehozni.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
