A kamaszként költői és festőművészi ambíciókkal kacérkodó, klasszikus zenét tanuló, majd gitárt, később szitárt ragadó Krulik Zoltán (1951) nagy utat tett meg, amíg Tatabányáról Pannonhalma érintésével Budapestre kerülve megtalálta a maga zenei világát. A hetvenes években a Kex és a Syrius koncertjei éppúgy hatással voltak rá, ahogy Sebő Ferenc és a Kaláka versmegzenésítései, vagy a 180-as Csoport és az Amadinda repetitív kortárs zenéi. Előbb megalapította a C.S.Ö.-t (Creativ Studio Öt), majd az átmeneti Makám és Kolinda formáció után létrehozta a Makámot, melynek kezdeti kortárs, improvizatív zenei világát a kilencvenes évek első felében a jazzesebb megközelítés jellemezte, az 1999-es SkanZenalbum óta pedig a hazai világzenei színtér egyik legfontosabb formációjává vált. Nem utolsósorban Krulik Zoltán másfél évtizeden keresztül a Fonó művészeti vezetője volt.
A Krulik milyen eredetű név?
Lengyel, de ennek identitás szempontjából már nincs jelentősége. Apai nagyszüleim lengyelek és szászok leszármazottai, anyai őseim magyarok. A ma Tatabányához tartozó Felsőgallán születtem, a Kálvária-hegy tövében. Egyedüli gyerekként nőttem fel, annak dacára, hogy volt egy tizenhat évvel idősebb nővérem, aki 1956-ban, öt éves koromban férjhez ment és Budára költözött. Hogy ő édesapám első házasságából való, tehát a féltestvérem, azt ekkor, ötévesen tudtam meg a „jószándékú” szomszédoktól. Így csak mosolyogtam, amikor édesanyám az érettségi után előhozakodott vele. A Krulik-felmenőim között amúgy gyerekkorukban többen hegedültek, nagyapám klarinétozott, de ezeket csak elmesélésből tudom. Három éve jelent meg a gyerekkorom élményanyagát feldolgozó könyvem Az utolsó papírrepülő, a Kortárs Kiadó gondozásában, amely inkább szépirodalomi jellegű, mint dokumentarista, rengeteg familiáris történettel.
Odahaza milyen zenei hatások értek?
Ötéves koromig Ágnes nővérem zongorajátékát hallgattam, de alapvetően a rádió szólt, abban is minden, hírek, slágerek, sportműsorok, de anyám, nagyanyám és nagyapám is énekelgetett, háromgenerációs család voltunk. A hatvanas évek közepén a Rohan az idő-re is ott figyeltem fel, valamiért megfogott, akárcsak a magyar beatzene. A másik erős hatást – ennek csak később lettem tudatában – az egyházi rítusok zenéje jelentette, a Rákosi-korban is templomba járó katolikus család voltunk, orgonadarabokat hallgattunk és énekeltük a népénekeket. A hatvanas évek közepéig még nálunk is latinul folyt a mise és ez a nyelvi furcsaság, az emelt hangú kántálás és a helyeként misztikusnak tűnő szövegvilág eléggé elvarázsolt. Közben pedig – a klasszikus polgári nevelés részeként – a szüleim zongoratanárt fogadtak mellém. Egy idő után azonban a rádióból szűrődő beatzenére is ráállt a kezem, a szomszédban lakó görög lány, Vangi kedvéért levettem például a Non ho’ letá című olasz sláger harmóniáit, így mikor az ablakunk alatt énekelte, zongorán kísérhettem. Aztán egyre több megrendelés érkezett a lányok részéről, nekem pedig ez a szerep roppant mód imponált.
Magyarán csajoztál a zongorával. Más ezt akkoriban gitárral tette 🙂
Igen, nagy sikerélményt adott, és sorra szedtem le a dalokat. Némelyiket le is kottáztam. Aztán hetedikes korunkban új énektanárnőt kaptunk, a frissen végzett Tarr Ilonát, aki magasról tett a konvenciókra, miniszoknyában és tűsarkúban járt, kamaszodó fiúkként majd’ megvesztünk tőle, ahogy keresztbe vetette a lábát a katedrán. Az egyik órára behozta a lemezjátszóját fekete lemezekkel, ő mutatott nekünk először Beatles- és Rolling Stones-dalokat. Majd nem sokkal később a városi parkban az egyik nagyfiú a táskarádióján épp az Illés Légy jó kicsit hozzám című dalát hallgatta. Az a jellegzetes gitárriff! Majd ahogy Szörényi Levente megszólalt! És hogy magyarul! Addig ilyet csak angolul hallottuk. Teljesen bezsongtam tőle.
A gitár is a beatzene hatására jelent meg az életedben?
Egyértelműen. Nyolcadikos lehettem, mikor megkaptam életem első gitárját, amit ugyanaz a cseh Frantisek Furch gyártott – nyilván a korszak szocialista keretei között –, akitől ma is rendelem a mesterhangszereimet. Készít valódi balkezest is ma már, de amikor az elsőt kaptam, jobbkezesre húrozva kezdtem használni. Aztán amikor a szomszéd lépcsőházban az egyik nagyfiú megmutatta, miként kell szólózni, és a nyújtások nem mentek a felső húrokon, rájöttem, hogy fordítva gitározom. Úgyhogy onnantól kezdve áthúroztam.
Pannonhalmára jártál gimnáziumba. Gondolom, a beatzene egyházi közegben annyira nem dívott.
Ott valóban a szakrális jelleg dominált. Bekerültem a gimnázium kórusába, és négy éven át gregoriánt énekeltünk. Máig abból élek. A diákmiséken orgonáltam. Zenekarnak ugyan még nem nevezhető kisebb zenei csoportosulás, mégis ott Pannonhalmán született az alagsori próbatermekben.
Aztán érettségi után a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola gyengeáramú karán folytattam, és az egyik március 15-i ünnepségen négy, velünk nagyjából egykorú fiú akusztikus hangszerekkel, négy szólamban versmegzenésítéseket adott elő. József Attilát, Nagy László, Adyt. Ők voltak a Kaláka.
Teljesen elájultunk. Hogy ezt így is lehet, elektromos gitárok nélkül? Kaptam tehát egy erős folkos, sanzonos inspirációt. Miközben ami a hetvenes évek elején igazán kiütött, az a Syrius volt. Többek között Orszáczkyiék hatására is döntöttem úgy, hogy a Kandó elvégzése után zenész leszek.
Beatzenész? Rocker? Folkfej?
Nem határoztam meg. Előbb Mosóczi Miklóstól tanultam klasszikus gitározást, aztán sorba jöttek a szerelmek. Amikor a Concert for Banglades című filmben megláttam Ravi Shankart azon a gyönyörű, titokzatos hangszeren játszani, eldöntöttem, nekem ilyen hangszer kell. Eljutottam a Calcutta triót megalapító Kozma Andráshoz, ő szerzett nekem egy szitárt. Persze át kellett alakítani balkezesre, ami a négy fő- és tizenegy rezonáns húrú hangszernél egyáltalán nem olyan könnyű, de a nyolcadik kerületben találtam egy hangszerészt, aki megcsinálta. Aztán Cseh Tamás következett a 25. Színházban. Megint teljesen más vonulat, sármos fiú, roppant meggyőzően adta elő a dalait, és azok a szövegek, amikben magunkra ismertünk, úgyhogy rendszeresen jártam a koncertjeire. A Fotográfia című filmben ekkoriban csodálkoztam rá Sebő Ferenc zenei világára – remek dalok, érdekes hang, meg az a rengeteg nyenyere! A rendezője, Zolnay Pál később több TV filmet készített velünk. Aztán jött a Kolinda és a Gépfolklór. Csupa felejthetetlen szerelem.
Mikor kezdted a zenekarosdit?
Szépen, fokozatosan. Az első pesti Kandós zenekarban, a soulos, bluesos Cirkuszban még orgonáltam – Deák Bill Gyula akkori zenekarával, a Sztár (így magyarosan) együttessel adtunk közös koncerteket Római part egy klubjában –, majd Szilágyi Attilával duóztunk, bekerültünk Dobay András révén a mai dalos mozgalomba, a Váza klubba, de onnan is kilógtunk Pilinszky és Petri verseinkkel, szokatlan akkordjainkkal. Viszont sokat tanultam a Muszty-Dobay duótól, és – különösen színpadi jelenlét terén – Berki Tamástól.
Aztán a hetvenes évek közepén megalapítottam a C.S.Ö., azaz a Creativ Stúdió Öt zenekart, ami akkoriban köszönést is jelentett, és egyfajta filozófiát. Igazi újító-kísérletező, instrumentális és improvizatív alkotóműhely volt, merész motívumokkal, harmóniai- és ritmusszerkezetekkel. Ma talán world jazznek nevezhetnénk.
Akkoriban teljesen egyedi, két gitár, oboa, nagybőgő és tabla felállásban. Legalábbis ezt gondoltuk akkor. Aztán a Kolinda-tag Lantos Iván, aki felfigyelt ránk a Székesfehérvári Dalostalálkozón, a maga lazaságával odavetette, ez olyan, mint az Oregon. A Winter Light című lemezt kaptam tőle. Elképesztő hatással volt rám. Élőben is hallhattam őket Debrecenben, Pesten a Petőfi Csarnokban. Ralph Townerrel a Szegedi Jazz Napokon is szerepeltünk, de az későbbi történet.
Tényleg remek előadók és produkciók, de nem igazán értem, miként jutunk el innen a Makám kortárs, repetitív zenébe hajló első, 1988-as lemezéig.
A C.S.Ö. öt évig létezett, majd a kolindás Dabasi Péter – miután zenekarából hárman is külföldre távoztak – 1980-ban létrehozta a Makám & Kolinda formációt. Dabasi hallott rólam, és meghívott a zenekarába. A C.S.Ö. korábbi bőgősét Kőszegi Petit és az oboista Juhász Endrét vittem magammal. Négy év alatt, Hollandiában két albumot adtunk ki, az elsőt, Szélcsend után címmel, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is átvette. Amikor 1984-ben szétmentünk, a C.S.Ö. tagjaival Bencze László nagybőgőssel, Szalai Peti tablással és Juhász Endrével hoztuk össze az új formációt, a Makámot, melyben a Makám & Kolinda gadulkása, Szőke Szabolcs lett az új szólista. Az általad emlegetett 1988-as első lemezen az oregonos hangzás mellett valóban megjelent a repetitív jelleg is. Felfedeztem az amerikai szerzők mellett saját darabjaikat is játszó 180-as Csoportot, melynek több tagjával – Faragó Bélával, Körmendy Ferenccel, Szemző Tiborral, Melis Lacival, Totóval – kifejezetten jó kapcsolatban álltam, emellett a részben hasonló zenei világot képviselő Amadinda együttes ugyanúgy elvarázsolt. Steve Reich, Rzewski lettek a kedvenceim. Ez idő tájt kerültem közel Szabados György világához is.
Ez a zenei nyitottság és sokszínűség, gondolom, jól jött számodra, amikor 1995-ben a Fonó művészeti vezetője lettél. Miként keveredtél ide?
Lujó vélhetően az Akácfa utca 32-ből ismerhetett, itt próbált a Studio K, a Bihari Táncegyüttes, a Rock Színház és a Makám is. Itt ismertem meg Foltin Jolánt, Kováts Krisztát, Novák Pétert, Fodor Tamást, az Esterházy Péter Spionjáték-át előadó Vallai Pétert. Itt volt havi rendszerességgel a Makám klub vagy tíz éven keresztül, melynek a Balázs Béla Filmstúdió filmjei mellett, rendszeres vendég szólistája volt Szabados György, Binder Károly, Dresch Mihály, Grencsó István, tehát a jazzen belül új utakat keresők. Amikor 1995 tavaszán Lujó összehívott egy csapatot, hogy a készülő Fonó Budai Zeneházról ötleteljünk, engem is megtalált. Mondtam, ha a Makám klub szellemiségét folytathatom, szívesen részt veszek benne. A lényeg, a zenei élet minél szélesebb spektrumát átölelő, minden színvonalas rétegműfajnak teret adó hely legyen. Lujó felkért, legyek a művészeti vezető, és hamar kialakult a struktúra: hétfőn argentin, szerdán magyar, pénteken pedig felváltva bolgár és ír táncház – egy időben működött görög és klezmer és csángó is –, és amíg az előtérben ez zajlott, a nagyteremben mehettek a koncertek, lényegében műfaj függetlenül. Tibeti lámák torokének együttesétől a Rova Szaxofon Quartetig elképesztően sok műfaj képviseltette magát.
A Fonó művészeti vezetésével párhuzamosan a művészi pályád is folytattad. A Makám életében kétségkívül új helyzetet teremtett Grencsó István érkezése, akivel az addigi kötöttebb szerkezetű kompozíciók szabadabbak, improvizatívabbak lettek. Majd jött az 1999-es SkanZen album, amellyel a folkos világ felé mozdultatok el. Miért érezted szükségét ezeknek az irányváltásoknak?
Szeretem, ha van pezsgés a zenekarban. Amikor Szalai Peti kiszállt, helyére a tizenéves Borlai Gergő érkezett, aki már akkor is zenei zseni volt, s alig tudtunk leszoktatni arról, hogy Grencsó Pistinek ne csókolommal köszönjön. Játszott velünk Dés Andris, Sárvári Kovács Zsolt, alkalmanként Bacsó Kristóf, a Café Babel lemezen Ittzés Gergely, Fekete István, Baló István. Mígnem 1999-ben beállított hozzám Ulrich Rützel az Erdenklang német lemezkiadó vezetője, hogy zeneszerzőt keres Lovász Irén új, elképzelt lemezéhez. Kimondottan magyar népzenét kért, én régóta már a régi stílusú magyar népdalok mellett a moldvai csángó népdaloknak (Gyere ki, te gyöngyvirág, Kerek a szőlő levele) voltam a szerelmese. Archaikus dallamok, és bennük van a Balkán összetett ritmikája. Árad belőlük az őserő. Ebből született a SkanZen című első vokális lemezünk. Siker lett, ahogy a folytatás, a 9 Colinda is.
Akkor 2002-ben a Szindbád albummal miért a gyerekek felé fordultál?
A Fonó Records lett a hollandiai Munich Records és a Hungaroton Classic után a Makám kiadója, és a direktor kifejezetten gyereklemezt rendelt tőlem. Bevallom, határozottan elutasítottam, de ő csak annyit kért, aludjak rá még párat. A Fonó lemezboltjában Mezei Peti jóvoltából mindenből bőséges volt a kínálat, az akkor fellelhető gyereklemezekből vagy két tucat példányt vittem haza, köztük több igényes, ihletett munkát is találtam, míg néhány kimondottan elborzasztott. E kétféle impulzus erőterében indultak meg fejemben a dallamok és szövegek a legváratlanabb helyeken, emlékszem, egy a Margit-szigetre vezető hídon, a mélyben az örvényt bámulva. Ha nagyobb anyagra készülök, elvonulok, egyik ihlető helyem Pannonhalma, az alma mater, újabban Bakonybélben egy másik bencés monostor. A Szindbád anyaga Pannonhalmán született. Sokan máig ezt a CD-t szeretik a legjobban, bár e témakörben megszületett az Ákom Bákom és a Csillagváró is.
A kétezres évek végéig dolgoztál a Fonóban. Elfáradtál? Új kihívásokra vágytál?
Lujó már a kezdetektől fogva szerette volna, ha a Fonó gazdaságilag a saját lábára áll. Több igazgató megfordult a Fonó élén az első tizenöt év alatt, de akkor a ház gazdasági helyzetét nem sikerült stabilizálni. Takaréklángra állt, stáb, igazgató és programok nélkül. Bármennyire is megrendített, a tabula rasa teremtette új helyzetben teljes energiámmal újra a Makámnak szentelhettem magam. A kétezres évtized a Fonó sikertörténete mellett a Makámnak is hihetetlen perspektívákat nyitott meg. Magam is elámulok, ki mindenkivel játszhattam együtt az elmúlt húsz évben, ha csak a szólistákat említem, kezdetben Lovász Irénnel, Bognár Szilviával, majd jött Palya Bea és Szalóki Ági, turnéztunk Herczku Ágival is, Lázár Erika után Hornai Zóra és Korzenszky Klára énekelt velünk, újabban Magyar Bori és Bede Sári. Mindegyik korszakot albumok jegyzik. Eddig 23 Makám CD született. Ady lemezünk a legújabb, Budapest éjszakája szól. Lemezbemutatóinkat ősszel mindig a Fonóban tartjuk. Remélem, idén is ott lehetünk. Lujó mondta nemrég, hogy örökös tiszteletbeli művészeti vezetője vagyok a háznak. Mi tagadás, roppant jól esett.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
