Számodra melyek a Metropol történetének a mérföldkövei?
Visszatekintve elég nehéz erre válaszolni, de a kronológiai sorrend megvan, mert elkezdtem egy albumon dolgozni, amelynek már a negyedik kötete is vastagszik. Tehát a Metropol együttes kis történetét már összeállítottam, az első szerződéstől az újságcikkekig, fotókig mindent begyűjtöttem. Az egyik mérföldkő az 1973-as Siculus táncdalfesztivál volt. Óriási jelentősége volt ennek a fesztiválnak, és nagyon sajnálom, hogy már nincs. Az a generáció, amely akkor indult, egy új irányzatot teremtett meg az eddig szokványos táncdalénekléssel szemben. Azután jött az első nagylemez, az első hosszabb lélegzetű Metropol-film, amely, ha jól emlékszem, 1977-ben került a képernyőre. Meg is jegyezte valaki, aki nagyon sokat tett a zenekarért, hogy a Metropol együttes ezzel a filmmel a mennybe ment. Egy másik mérföldkő az volt az együttes életében, amikor részt vett Az ifjú W. újabb szenvedései című darab nagyváradi előadásában. Goethe művének ez egy mai korba átültetett változata, amiből mi rockoperát csináltunk. Nevezhetném így, hogy rockopera, az első és utolsó ilyen próbálkozás volt az erdélyi színjátszás történetében. Aztán voltak nagylemezek, ezek fontos stációk minden együttes életében.
Hihetetlen, hogy egy magyar zenekarnak Romániában, a hetvenes években sikerült négy nagylemezt kiadnia és ilyen karriert befutnia…
Hát ezen én is nagyon sokat gondolkoztam, mert olyan politikai viszonyok között létezni és rockot játszani kemény dolog volt. És mégis éltünk és játszottunk. Több összetevője is volt ennek. Borzasztóan nagy ambícióval zenéltünk, megpróbáltunk mindig olyan erővel és tenni akarással színpadra lépni, hogy mindig mondjunk valamit, és maradandó élményt nyújtsunk a közönségnek. Azt szerettük volna, várjanak vissza minket, legyen alkalom arra, hogy igenis újra fel kelljen lépni, és továbbadni azt, amit érzünk. Ugyanakkor meg voltak emberek, akik segítettek, akik tisztán láttak. Látták, hogy ezt a műfajt promoválni kell, a szöveget és a zenét egyaránt, hiába próbálkoznak hozzá nem értő emberek, hogy ezt megakadályozzák, a tiszta, őszinte művészetnek nem lehet gátat vetni. Mai napig is köszönettel tartozunk Boros Zoltánnak, aki nemcsak kitűnő szakember, de a barátunk is. Olyan barát, aki a nehéz pillanatokban mellénk állt és segített rajtunk, hogy továbbléphessünk.
Az első lemezetek magyar nyelvű volt, de a többi már nem. Miért?
A második vagy harmadik lemez után nyilvánvalóvá vált, hogy nem készíthetünk több magyar felvételt. Mondták, hogy ez így egyelőre elég, ha tovább akarunk lépni és dolgozni, akkor csak románul jelenhet meg lemezünk. Azzal indokolták, hogy újra kiadták a „fehér” albumot, és emiatt egy ideig nincs értelme új magyar lemezt megjelentetni. Szerintem az a legjobb lemezünk, hangzásában legalábbis, Fredi Negrescu készítette. Mondták, hogy csináljunk újat, de románul. Mi pedig csináltunk, mert nem akartuk megfosztani a publikumot attól, ami akkor – nem nagyképűséggel mondom – életritmust adott azoknak, akik szerették a zenénket. És szinte várták, hogy három-hat havonta újdonságot halljanak tőlünk.
A koncerteken milyen nyelven énekeltetek?
Mindig tudtuk, a magyarok milyen arányban vannak a nézőtéren. Úgy hangzottak el általában a nóták, vagy fele-fele arányban, vagy pedig kezdtem románul, befejeztem magyarul, tehát igyekeztünk mindenkinek örömet szerezni.
Hogy milyen cenzúra volt akkoriban, azt mindenki tudja vagy sejti. Nektek hogy sikerült ezt a cenzúrát kijátszanotok?
Elég sok problémánk volt a szövegek miatt! Az volt az érdekes, hogy a cenzúra emberei nem ismerték, mi az allegória. Szövegírásban az allegória óriási fegyver, amivel olyan dolgokat lehet elénekelni, amiket konkrétan megfogalmazva betiltottak volna. Például:
Sok mindent kéne tenni még, hiszen van még időnk, indulj hát, kezdd el, mindig jókedvvel, van még erőd. Vágtatni bátran, telve vággyal, van még időd! Szemben a széllel, mindig jó kedvvel, Uram, adj erőt!”
Az, hogy szemben a széllel, az lehet a tengeren egy vitorlás hajóban, lehet az utcán esőben, villamos után rohanva, de lehet éppen azzal a politikai széllel szemben, ami akkor volt, és ahhoz, Uram, adj erőt!
Béla, körülbelül mikorra tehető, amikor ti Romániában befejeztétek a zenélést? Volt-e egy utolsó, nagy koncert?
Ezt is pontosan tudom: az együttes utolsó koncertje 1987. december 30-án volt, amikor húsz év után Romániában hivatalosan is megszüntette az aktivitását. Azért búcsúztunk, mert akkor én már a családommal útra készen álltam, hogy Magyarországra költözzünk, Orbán Bandi szintén, és olyanok voltak a körülmények, hogy nem is kell ezt különösebben ecsetelni. Nem lehetett már fenntartani az együttest.
Mi történt veled, miután elhagytad Romániát?
Nehéz időszak következett, ami körülbelül két évig tartott. Két bőröndből talpra állni, az nem semmi. Néztem a pesti utcák plakátjait, hallgattam a zenéket a rádióban, és jött, hogy megőrüljek, amiért én nem muzsikálhatok, nincs bandám, és egyáltalán, mi lesz így? Otthon, amikor eladtam a hangszeremet, szétszedtem darabokra, megpucoltam, újra összeraktam, ez eltartott úgy két-három hétig. Miután ezt befejeztem, elsirattam a múltamat. Azt, amit annyi évig szívvel és lélekkel végeztem. Két év után találkoztam egy volt kollégámmal, aki gitározott, Szász Ferivel. Ő is már két éve Magyarországon élt, kicsit helyrejött családi, anyagi szempontból is. Beszélgettünk arról, hogy mit lehetne csinálni, de hát semmink sem volt. Keresgéltünk, basszusgitáros után kutattunk. Találtunk egy pesti gyereket, aki korábban egy újhullámos zenekarban játszott, a Kreisz Gyuri, neki tetszett az ötlet, hogy rockot játsszunk. De hol próbáljunk? Akkoriban indult be a nagy privatizáció, minden pincéből stúdiót csináltak, és kiadták. Így találtunk mi is, napi 800 forintért, egy tojástartókkal kibélelt pincehelyiséget. De akkoriban nekünk a 800 forint is sok pénz volt, készültünk eljönni onnan. Aztán egyszer csak megjelent a segítség: valaki meghallotta a nótákat, ahogy próbáltunk, és azt mondta: „Gyerekek, ez kurva jó!” Az illető a József Attila művház egyik vezető embere volt, és felajánlotta, hogy ott próbáljunk. Azóta is ott vagyunk, ott készült el a lemezanyag, ott próbálunk a bulikra, az Egri Táncdalfesztiválra.
Van még egy zenekar, amely szintén Erdélyből települt át Budapestre, és tudomásom szerint te abban is közreműködsz…
Igen, egy kolozsvári zenekar, úgy hívják, hogy Trans Express. Én már két éve itt éltem Budapesten, amikor egy véletlen folytán találkoztam Tóth Ráressel, akit Romániából már jól ismertem. Nekik akkor éppen dobos kellett, és én néhány stúdiófelvételen feljátszottam nekik a dalokat. Az elején csak besegítettem, de aztán állandósult a tagságom. Szerencsére nincs vita amiatt, hogy én még a Metropolt is „csinálom”, egyeztetjük a próbákat, megértették, hogy nekem ez a szívügyem. Ráressel másféle zenét játszunk. Míg a Metropol megmaradt a régi vonalon, a kemény rock világában, addig a Trans Expresszel egy rhythm and bluesos, úgynevezett texas bluest játszunk, a Geronimo klubban van állandó helyünk, sokat lépünk fel Sopronban, ott is van klubunk.
Ráduly Béla 1994. december 30-án Budapestről épp Sopronba indult koncertezni a Trans Expresszel. A fellépésre azonban nem került sor, ővele soha nem koncerteznek többé… Egy országúti ámokfutó örökre elnémította, halálra gázolta. Énekét az égbe vitte, pedig sokkal nagyobb szükség lett volna rá itt, a Földön.
[ZCs, Kolozsvári Rádió, 1995 januárja]
Megjelent Zilahi Csaba Erdélyi magyaRock 1970–2010. Újságcikkek, interjúk, tények és vélemények az erdélyi magyar rockzenekarokról című könyvében, 2022-ben.
