Beat, rock, pop, punk – A könnyűzene korszakai

Milyen szakaszokra tagolható a magyar könnyűzene 1957 és 1989 között? A Kádár-kor történetét, a korszak népesedéséről rendelkezésére álló adatokat, de a belügy és a könnyűzenei intézményrendszer működésének változásait is segítségül hívta a kérdés megvitatásához a Beatkorszak Projekt második konferenciája a Magyar Zene Házában.

A Korszakok a beatkorszakban konferencia köszöntőjében Batta András, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója megjegyezte: a popzene története nélkül nem lehet megírni a XX. századi zene történetét, mert az igazi kortárs zene a popzene.

Fiatal korában a rock mizsika érdekelte, nem foglalkozott a politikával – vallotta be megnyitójában Cselőtei László, az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program Kollégiumának vezetője, aki megjegyezte: „Ma már tisztán látszik, hogy az egész politika volt, lavírozás a politikai térben, a siker elérése érdekében.”

„Nem lehetett tudni, mekkora pénz volt a rendszerváltozás előtt a magyar könnyűzenében, s ezek a pénzek honnan jöttek és hová mentek” – utalt a konferenciát szervező Bajnai Zsolt arra a hiányosságra, amit a kevés dokumentum és forrás híján még nem tártak fel.

Fotó: Fortepan / Péterffy István

Kádár-kor és beatkorszak

Romsics Ignác akadémikus a Gulyáskommunizmus és a három „T” című előadásában leszögezte: a harminckét esztendős Kádár-kor két nagy korszakra bontható. Az első 1956 őszétől, Kádár János hatalomra kerülésétől 1962-63-ig tartott. A forradalmárokkal való véres leszámolás, a diktatúra restaurálása, a rendszer nemzetközi elismertetése jellemezték. A második szakasz pedig a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig, a rendszer bukásáig húzódott. Ebben az időszakban a diktatúra totális jellege enyhült, a társadalmi alrendszerek bizonyos mértékig önállósultak, a mindennapi élet depolitázálódott, s a hatalom igyekezett kielégíteni a társadalom fogyasztási igényeit.

„Ugyanakkor indult hódító útjára a beatzene Nyugat-Európában, amikor Magyarországon a Kádár-korszak liberalizálódott” – mutatott rá a történész. „Ritka dolog, hogy egy világáramlat nálunk is azonnal megtelepedett.”

Rozsonits Tamás, a Hangőr egyesület elnöke felvezetőjében a Hobo Blues Band Moszkva tér blues című számából idézett: „Lemegy a metróba a szociológus, / Az újságíró figyel, mit mond a kórus, / A csövesek röhögnek: két Misi-mókus.”

Majd következett Szarvák Tibor A hazai rockzene és közönsége – Szociológiai jelzőszámok a népszámlálások tükrében címet viselő előadása.

A szociológus szerint azonnal megjelentek nálunk is az új stílusok. „A magyar beatmozgalom korszakolásának egyik kulcstörténete, hogy mikor és hogyan reagáltak a változásokra a zenészek” – szögezte le Szarvák Tibor, majd Vitányi Ivánt idézve jellemezte a kort: „A mennyiségi fejlesztés elakadt, a minőségi fejlesztés nem bontakozott ki.”

Mint megtudtuk: az ötvenes-hatvanas években változtak a hagyományos művelődési keretek, a művelődési házak váltak a kultúra átadásának új terepévé, ahol elindult a klubmozgalom. A korabeli statisztikák szerint négymillióval emelkedett műsoros estek látogatóinak száma.

Az új és új zenei stílusok kapcsán az előadó megjegyezte: a dalszövegekben is megjelent a korszakolás.

A luxemburgi hang forradalma

Koszits Attila leszögezte: „a rock and roll, mint új zenei nyelv, a konzervatív ízléssel szemben jött létre, mintegy generációs ügyként, ellenkulturális jelenségként. Az új, meg új generációk hozták a rockzene folyamatos megújulását. A régebbiek mindig betagozódtak a mainstream zenébe.”

A kultúrakutató, művészeti szakíró, zenész kifejtette: a diktatúra a hagyományos könnyűzenét támogatta, konzerválta. A Szabad Európa Rádióból jutott be az országba az új muzsika, illetve a BBC magyar adásain keresztül. De sokan hallgatták a Radio Luxemburg műsorait, amelyek révén terjedt el az úgynevezett luxemburgi stílus, azaz a rock and roll és a beat. „Ez a stílus hatott a konzervatív BBC programkínálatára is, amelyben alig-alig volt hallható beatzene” – állapította meg Koszits Attila.

Vitatkozó, jólfésült elvtársak előadáscímével kapcsolatban Csatári Bence, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tudományos kutatója elárulta: „a cím egy budapesti pártbizottsági tag, Orbán László 1962 októberi elszólásából ered, amikor kifejtette: ne történhessen meg az, hogy két jólfésült elvtárs közül az egyik jónak, a másik rossznak tartja a művészeti életet.”

Két évvel azelőtt Orbán kijelentette: gyakran a kommunistáknak sincs egységes véleménye művészeti kérdésben. „Ezért is nehéz megmondani mettől meddig tartottak a könnyűzenében a művelődéstörténeti korszakok” – mutatott rá a történész, hozzáfűzve: az MHV és az ORI korszakai nem feltétlenül követték a nagypolitika, a politikatörténet korszakait.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Mindenkit szemmel tartottak

Takács Tibor, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára történésze a könnyűzene környékén végzett állambiztonsági munkákat igyekezett szakaszokra bontani, s megvizsgálta, mennyiben fedik e szakaszok a könnyűzene fejlődésének szakaszait. Alapvető változásként értékelte, amikor már a beatzenébe beleszületett, azt ismerő tisztek dolgoztak az állambiztonságnál. A belső reakció elhárítás, azon belül a kulturális elhárítás és főleg az ifjúságvédelem foglalkozott a könnyűzenével. Elsősorban nem a zenészek, inkább a közönség érdekelte a hatalmat, a zene fiatalokra gyakorolt hatása foglalkoztatta az állambiztonságot, noha minden számottevő előadót megfigyeltek. Az utolsó jelentést 1989 őszén éppen a Neoton Famíliáról írták.

Jampecek, hippik, csövesek, punkok. E címmel vizsgálta Valuch Tibor történész, egyetemi tanár az államszocializmus ifjúsági szubkultúráját, társadalmi és divatjelenségeit.

„A hatalommal, a politikával szembeni ellenérzés, jellemezte a változó létszámú és súlyú társadalmi csoportokat, akik megpróbáltak kivonulni a társadalomból három és fél évtized alatt” – mondta a történész, majd kifejtette: a jampec jiddis szó és bolondot jelent, feltűnően öltözködő léha fiatalemberre, divatmajomra használták. A hippik az elidegenedett fogyasztói társadalommal szemben, anarhisztikusan lázadó, hosszú hajú fiatalok voltak, míg a csöves magyarországi, generációs alapon létrejött szubkultúra a hetvenes évek második felétől. A punkok pedig a konszolidált társadalmi viszonyokkal fordultak szembe a nyolcvanas években.

Technika nélkül nincs könnyűzene

Bajnai Zsolt Hazavihető zene és zenészek címmel egyfajta hanghordozó-technikai áttekintésre és korszakolásra vállalkozott. A Beatkorszak Projekt vezetője kifejtette: „a könnyűzene nem lett volna a tömegkultúra része, ha a terjesztését segítő kommunikációs technika nem fejlődött volna a zenével együtt. Gondoljunk bele, mi lett volna, ha Mozart idejében fejlődik a hangtechnika a közelmúltéhoz hasonló szintre, tömegekhez eljuttatva zenéjét, amit a rajongók hazavihetnek.”

A Rockmúzeum vezetője, Bálint Csaba, a színpad- és hangtechnikai áttekintéssel vázolta fel a pop-rock műfaj korszakait. „A műszaki eszközök keresztmetszeti kérdései a könnyűzenének, amelyek híján nem beszélhetnénk az elmúlt hatvan év pop-rockzenéjéről” – sommázta az előadó.

Minden az enyém

A program kísérőrendezvényeként, a Magyar Zene Háza könyvtárában Frenreisz Károly, Kossuth-díjas rockzenész nyitotta meg a Minden az enyém című, a rendszerváltás előtti könnyűzenei fesztiválokon készült fotókból összeállított kiállítást.

Címlapkép: Fortepan / Urbán Tamás