Miközben az Egyesült Államok és Anglia már a hatvanas évektől visszhangzott a pop-rock fesztiváloktól (közülük kétségkívül az 1967-es montereyi seregszemle és az 1969-es woodstocki három nap lett a leghíresebb), Magyarország első nagyszabású, egész napos eseménysorozatát csak 1973 júniusában rendezték a diósgyőri stadionban. Épp ma ötven éve.
Megint többéves fáziskésés: miközben az angolszász országokban az 1967-es montereyi popseregszemle és a „szeretet nyara” után sorra rendezték a sok százezer fiatalt megmozgató nagy szabadtéri fesztiválokat (Woodstock, Altamont, Atlanta Pop, Isle of Wight), nálunk minden ilyen jellegű kezdeményezés kudarcba fulladt. Egészen 1973. június 10-ig. Ekkor tartották meg ugyanis a DVTK stadionjában Magyarország első nagyszabású, egész napos pop-rock fesztiválját.
2023-ból visszatekintve persze megmosolyogtató, hogy a koncertsorozat délelőtt 10-től este 9-ig tartott, meg hogy az előadók a labdarúgópálya közepén felállított színpadon váltották egymást, miközben a nézők a lelátókon foglalhattak helyet és csak onnan (sok tíz méter távolságból) szemlélhették az eseményeket. Olyannyira, hogy még a fűre sem léphettek rá. De tény, hogy ezen a júniusi napon az élvonal képviselői közül csak azok hiányoztak, akiknek külföldi vagy hazai kötelezettségük nem tette lehetővé a fellépést. Így a Locomotiv GT, amely Siófokon ORI-turné keretében mutatta be rock and roll cirkuszát, az Omega, amely az NSZK-ban készített lemezfelvételt, és a Skorpió, amely éppen a fesztivál újságjában jelentette be megalakulását.
Rajtuk kívül azonban mindenki ott volt, aki számított a hetvenes évek elején a magyar popzenei életben. Többek között a KITT-Egylet (Koncz–Illés–Tolcsvayék és a Trió), a fénykorát élő Bergendy, a „kölyök” Generál, a magyar progresszív vonulat nagy ígéretei, a Syrius, a Mini és a Theatrum, no meg a szinte itt debütált, Schuster Lóránt vezette P.Mobil (az egykori Gesarol). Összesen tizennégy együttes és két szólista, plusz három műsorvezető, Dévényi Tibor, Keresztes Tibor és B. Tóth László.
A miskolci popfesztivál kétségkívül történelmet írt. Magyarországon korábban is rendeztek jelentős koncerteket – gondoljunk csak a Kisstadion sztárparádéira, vagy az Ifjúsági Park tízezres tömegeire –, de korábban soha ennyi sztár, ennyi néző még nem gyűlt össze. Mégha a miskolci rendezvény nem annyira a kurrens magyar popkultúra demonstrációja volt (mint ahogy azt sokan próbálják beállítani), hanem egy lokális ügy – a miskolci ifjúsági park – érdekében létrehívott koncertsorozat.
A fesztiválon sem a Magyar Rádió, sem a Magyar Televízió nem képviseltette magát. A rendezvényről alig maradt emlék: néhány riport, beszámoló, tudósítás, és egy párperces amatőr filmfelvétel. Összehasonlításként: Woodstockról fél évvel később három és fél órás mozifilmet mutattak be, róla egy tripla és később egy dupla válogatásalbumot jelentettek meg, az új évezredben pedig az ott legnagyobb fellépők teljes koncertanyagát kiadták CD-n.
* * *
Bródy miskolci szövegelése és későbbi kirakatpere
Az első magyar popfesztivál – jellemző módon – végül Bródy János országos botránnyá dagasztott ügye miatt vált szóbeszéddé. Aminek egyik legfontosabb következményeként Bródy kritikus énje elhallgatott: az ekkor induló Fonográfszíneiben az évtized végéig szinte kizárólag rendszersemleges szövegeket írt.
A KITT-Egylet műsora közben ugyanis Bródy János megköszönte a rendezők és a rendőrség munkáját, mondván, „voltak, akik már tegnap lejöttek Miskolcra és nem volt hol aludniuk, padokon, az Avas oldalában akarták tölteni az éjszakát. A rendőrség részükre szállást biztosított – igaz, ez a fekhely nem volt olyan, mint az otthoni ágy, de reggel megkérdezték, hogy jól aludtak-e és jó szórakozást kívánva kiengedték őket.”
Bródy ezzel az előző nap eseményeire utalt, arra, hogy a városban járőröző rendőrök rendszeresen igazoltatták a fesztiválra az ország minden részéről érkező fiatalokat, és akinek nem volt szállása, azt őrizetbe vették. A tévhittel ellentétben azonban nem fogdába zárták őket, hanem egy tornaterembe, és reggel – következmények nélkül – mindenkit elengedtek. Másnap a stadionban szintén hatalmas rendőri készültség várta a rajongókat, akiket csak a betonkaréjba engedtek be. A sportpálya füvén elhelyezett színpad körül, illetve a futópályán kutyás rendőrök és ifjúgárdisták tartózkodtak.
A miskolci rendőrök aztán vádindítványt nyújtottak be Bródy ellen, mert szerintük több tízezer ember előtt közröhej tárgyává tette őket. Egy hónappal később – még tanúként – behívatták a rendőrségre, ahol viszont azt közölték vele, hogy államellenes izgatás gyanúsítottja, és ezért házkutatást tartanak nála. A vádat később mérsékelték, de Bródy Budapestet nem hagyhatta el. A KITT-Egylet így nélküle folytatta a nyári ORI-turnét, és minden fellépés előtt bemondták, hogy „sajnos, Bródy Jancsi nincs itt, mert beteg”. Ez a hűtlenség, a többiek úgymond közönye jelentős szerepet játszott az Illés későbbi feloszlásában, hiszen Bródyt az eset rádöbbentette, hogy bizonyos helyzetben egyedül marad az ember. A hatalom tehát elérte célját, a nemzedéki zenekar belső konfliktusait sikerült úgy felerősíteni, hogy remény sem mutatkozott a folytatásra.
Bródy ügye kirakatpernek indult. A miskolci tárgyaláson – 1973. október 15-én és 19-én – az ügyész, általános megdöbbenést keltve, többévi börtönbüntetés kiszabását kérte. A háttérben ezért komoly értelmiségi erők mozdultak meg. Koncz Zsuzsa – akinek apósa a befolyásos író, kultúrfunkcionárius Boldizsár Iván volt – tanúként állt a bíróság elé, és az ifjúgárdisták vallomásával ellentétben határozottan állította, hogy nem Bródy szavainak hatására tört ki a balhé. A tárgyalás során az államellenes izgatás vádja már nem került szóba, a vádlottat végül a hatóság elleni izgatás vádja alól is felmentették.
Bródyt szinte jelképes, ötezer forintos pénzbüntetéssel sújtották, ám gondoskodtak a priuszáról, ami a későbbiekben – ha esetleg sokat ugrál – még sokat nyomhatott volna a latban. Bródy – további munkásságát figyelve – ezzel tisztában is volt.
(részlet JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 [1960–70-es évek] című könyvéből, Kossuth Kiadó, 2019, p. 200–206.)
