Vigasztaló című dala A Dal döntős produkciója volt. A kompozíció megmutatta a szerző- előadóként ismert Szebényi Dániel, billentyűs-énekes lírai énjét. Hogy hányféle arca is van a több formációban zenélő muzsikusnak, arról is beszélgettünk lemezbemutató koncertje előtt.
Megvallom, ismertem a blues-rockos és a dzsesszes énedet, de ez a lírai kitárulkozás számomra újdonságnak számított.
Ugyanolyan oldala a személyiségemnek, akár a többi, amit szintén szeretnék megmutatni. Számos olyan dalom született, amik túljutottak az ötlet fázisán, azonban nem igazán férnek bele azokba a produkciókba, amelyekben részt veszek. Ezért jött kapóra A Dal, s elgondolkodtunk Szepesi Matyival (gitáros-énekes, A Dal 2019 legjobb szövegírója díj nyertese – a szerk.), a Vigasztaló szövegírójával, egy lírai dal megírásán.
Direkt A Dalra komponáltátok?
Éppen akadt egy üres időszakunk, akkor láttuk A Dal kiírását, ami remek fóruma egy új szerzemény bemutatásának. Egészen közel a leadási határidőhöz fejeztük be a munkát. Az szintén fantasztikus volt, hogy barátaimmal, akikkel tíz éve alkotóközösségben dolgozunk, adhattam elő a Vigasztalót – Gotthard Misivel, Gudics Martinnal és Marcellel, Lugosi Danival. Amúgy mindig is volt és mindig is lesz lírai oldalam.
Leszögezhetjük, hogy a döntős dal lényegesen hamarabb elkészült, mint a szólólemezed, aminek 2018-ban fogtál neki.
Tizenöt éve zenekarozom, amely idő alatt nagyon jó előadókkal, formációkkal játszhattam, így rengeteg hatás ért, amiket dalírással dolgoztam fel. 2018-ban kezdtem az elkészülteket egy anyaggá szerkeszteni. Ez egy dzsessz lemez, amivel mintegy pontot teszek az instrumentális korszakomra. Így tudok majd továbblépni, ennek a továbblépésnek a Vigasztaló is a része. Például elkezdtem szövegírással próbálkozni.
Sikerrel?
Azt nem én fogom eldönteni, de biztos lesz olyan dal, ami megjelenik. Nem a minél nagyobb siker a cél, hanem a zene. A zene is egy nyelv, manuálisan beszélhető nyelv. Ráadásul fejleszthető. Gyorsabban fejlődik organikusan, mint a beszélt nyelvek. Ahogy az anyanyelv, úgy a zene is a gondolkodás része. A popzene attól emelkedhet el, hogy közölni akar valamit. Azért szeretem a Coldplay-t, mert a zenéjükön keresztül bele lehet ugrani a lelkük vizébe. Ugyanígy vagyok a Foo Fighters-szel, ott sem lehet félreérteni, mit akar mondani Dave Grohl. Emiatt több egy egyszerű rockzenekarnál.
Ha már szóba hoztál zenekarokat. Sorolnék néhány ikonikus számot, amelyek befolyásolták az életedet. Kezdjük a Led Zeppelinnel. Good Times, Bad Times?
Szerintem a világ egyik legjobb zenekara. Kiskoromban elvittek a lemezboltba, hogy választhatok egy lemezt. Volt egy fekete borítós, az megtetszett. A Metallica fekete albuma. Otthon feltettem. Megszólalt az első nóta, az Enter Sandman. Apám nem várta végig, levette és feltett helyette egy Zeppelin válogatást, ami a Good Times, Bad Times-al kezdődött. Attól kezdve a Zepp a kedvenc zenekarom. Bluesrock együttesként indult, s lett progresszív banda, folkos elemekkel. Mindvégig érezni, hogy valamit mondani akarnak. Mindössze négy ember, s amikor az egyik elröppent, abbahagyták.
Keith Emerson?
Az Emerson Lake & Palmer a másik kedvencem. Számomra fontos történetük 1974-ben ért véget, az Egy kiállítás képei, a Tarkus, a Trilogy és a Brain Salad Surgery után. Főleg Keith Emerson dalait szeretem, amelyek sem előtte, sem azóta nem létező univerzumba visznek. Volt tőlük kottás füzetem, később megtanulgattam Emerson szólóit, amikor lett szintetizátorom, kikevergettem a hangszíneit.
Ringasd el magad. Melyik verziója is?
A Bummm! lemezen hallható. Az LGT hasonló hatást gyakorolt az életemre, mit a Led Zeppelin, vagy az ELP. Lehet, hogy azért, mert kiskoromba ezeket a lemezeket hallgattam. Volt még otthon István, a király, Mike Oldfield, Jean-Michell Jarre, Herbie Hancock és rengeteg Beatles. A Loksi minden korszakát szeretem és persze Presser Gáborét…
Nem hasonlítottak még össze Presserrel?
Megtisztelő, ha ilyen nagy emberhez hasonlítanak, zavarba is jövök. Hatalmas élmény volt, hogy közreműködhettem a Még 1 koncerteken (Presser Gábor életműkoncertek az Arénában – a szerk.), ahol egy színpadon lehettem Pici bácsival. A Gyere ki a hegyoldalbant hatkezesen játszottuk Födő Sanyival, Holló Auréllal és persze Presser Gáborral. A Bummm! blokkban gitározhattam és énekelhettem az Ő még csak most tizennégyben.
Az összehasonlítást azért vetettem fel, mert Presseréhez hasonlóan sokszínű az életműved: dzsessz, blues, rock, jazzrock, no meg a líra…
Az Electric Shock az egyik utolsó jazzrock zenekar, Borlai Gergővel, Gotthárd Misivel és Gudics Martinnal. A godfater.-ban szintén vannak fúziós hatások. Én úgy hívom a banda: Tátrai Tibor, Gotthárd Misi, Borlai Gergő, Kéri Samu. A Blues MD, Misi és az én akusztikus duóm. Nagyon intim, mintha a szobámban játszanánk a kedvenc nótáinkat.
Mintha manapság muszáj is lenne a sokszínűség.
Biztos, hogy nagy a zaj, és sok minden súlytalanabb lett. Amikor még nem volt elérhető egy okostelefonnal a teljes zeneművészet, hanem lemezboltba kellett menni, érdeklődni, utána járni, az súlyt adott a lemezeknek, a zenének. Én azokat keresem, akik megtartották ezt a mentalitást. Velük szeretnék súlyt adni a szavaimnak.
Címlapkép: Bácsfalvi Lilla
