Idén jubilál az Anima Sound System, melyet egész évben ünnepelnek: a sorozatot áprilisban az A38 hajón nyitották. Prieger Zsolt, a szombathelyi kötődésű zenekar örökké nyughatatlan vezetője ötvenhét évesen is tele van tervekkel, mixtape sorozatokkal, könyvet ír az édesapjáról és Bob Dylanről (utóbbi munkásságából lemezt is készített), Martonvásáron irodalmat tanít a kiskamaszoknak és felfedezte magának a természetjárás és a kertépítés örömét.
– Lassan harminc éve, hogy egy punk kiadónál, a Trottel Recordsnál megjelent az Anima Sound System első kazettája. A zenekarral azóta hosszú és kacskaringós pályát jártál be, sok társsal, sokféle zenével. Miért érezted szükségét az állandó változtatásnak?
– A gyors válasz az lehetne, hogy hamar megunok mindent és szeretek kísérletezni, folyamatosan kipróbálni új dolgokat. Az eltelt 30 éves intervallum meg azért jó, mert így részben talán el tudom fogadni azt is, amit korábban csináltam, mondhatni: más és más aspektusát fedezem fel akkori szándékaimnak, motivációimnak. De az, hogy mindig ugyanazokat a számokat játsszam, akár csak pár éven keresztül is, az nekem nem megy. Az Anima a szívemnek roppant kedves sztori, sőt, egyre jobban szeretem, egyre inkább kísérleti terepem, miközben vicces módon egyre inkább popkulturális jelentőségű ügy lesz, hivatkoznak rá, hogy sokakat indított el, motivált a népzene vagy az elektronika területéről. Klassz, hogy az Anima a közben kissé leegyszerűsödő, műfaji skatulyákat gyártó világban nem egydimenziós embereket gyűjt maga köré, és egyfolytában társterületekre kirándul. Például a Daft Punk Teachers című számának amolyan parafrázisának felfogható Reading is Sexy című Anima-dalban több mint hatvan irodalmi, filozófiai, költészeti kedvencemet sorolom. Hisz minden mindennel összefügg.
– Esetedben hogyan?
– Irodalomtanár a hivatásom, és tök mindegy, hogy könyvet vagy újságot írok, vagy tanítok, azt mindig ugyanazzal az attitűddel teszem. Régen a Phralipe és Amaro Drom című roma lapokban tényfeltáró riportokat publikáltam, de ma is rajongásig szeretem a cigány zenét, rendszeresen dolgozom roma előadókkal, és közben kölcsönösen adunk, ajándékozunk egymásnak. A Romano Drom-ot vezető Kovács Antival például roppant mély, baráti, emberi és szakmai együttműködés alakult ki, aminek előzményei húsz évvel ezelőttre nyúlnak vissza a Pireneusokban, a közös spanyol turnénkra. Az irodalmi rajongásom és bibliofíliám vagy a napi valóságként megélt romauniverzumban elfoglalt helyem nem lehet ellentétben azzal, amit a zenében csinálok. Mondom, minden mindennel összefügg: hiszek abban, hogy fejlődünk, tanulunk, növekszünk halálunk percéig, ahogy a legnagyobb idoljaim is, akik közül Kurtág György kreatív alkotói morálját tartom talán a legüdvözítőbbnek: 94 évesen írta meg élete első operáját.
– Ennyiféle zenét hallgatsz?
– Gyerekkorom óta mindenfélét. De sokféle zenét hallgatni számomra olyan, mint a levegővétel. Ez nem elhatározás, hanem alapattitűd. A zenei ízlésemet talán a DJ-szettjeim vagy az irodalmi előadásaim fejezik ki a legjobban. Gyerekkoromban is egyszerre hallgattam diszkót és Bob Dylant, utóbbiról épp most írok könyvet, mert a sokszínűsége és az, ahogy az utca nyelvét és a költészetet beinjektálta a popkultúrába, az rám is hatalmas hatást gyakorolt. De közben David Bowie és Bartók Béla is a mindenem, meg a Muzsikás, a Talking Heads és a korai Kalyi Jag, a new wave vagy az afrikai zene. Számomra ez a zenei sokféleség a természetes. Apám is ilyen volt: miközben imádta Sosztakovicsot és rendszeresen szimfonikus koncertekre cipelt engem, arra is felhívta a figyelmemet, hogy a korai Bergendy-felvételeken milyen rafinált fúvósbetétek szólnak.
– A Cseh Tamás rajongásodat is elfogadta?
– Nem értette, de tűrte. Cseh Tamás is nagy hatással volt rám, nemcsak előadóként, de Bereményi Géza szövegei miatt is, ami meg már irodalom. Tehát mindig is úgy tartottam, hogy nincsenek határok. Ahogy 2023-ban is meggyőződéssel vallom, hogy az emberi, politikai, társadalmi kontextusba ágyazottság ott van alapvetően elhibázva, hogy a politikusok és a táborokat építő kulturális megmondók határokat húznak közénk és körénk. Amire emlegethetném Olivier Messiaent és az ő univerzalizmusát, katolicizmusát, amit egy mindennél szabadabb, dinamikusabb, kreatív álláspontnak látok. Hogy egyszerre tradicionalista és „avantgárdista”. Régebben az Anima kapcsán sokszor a world music szót hozták fel, amit sokáig nagyon nem szerettem. Szerintem nem is létezett még ez az elnevezés.
– Létezett, hisz ezt a marketingkategóriát egy észak-londoni pubban 1987-ben találta ki néhány zenei szakember…
– Akkor lehet, hogy csak Magyarországon számított furcsának, hogy az Animában volt népzene és elektronika, meg dub és reggae, meg cigányzene és tört ütemek. De ez véletlenül sem azért volt, mert úgynevezett világzenét akartam csinálni. Legalábbis nem a szó zenei-skatulya értelmében – inkább azt mondanám, univerzális zenét szerettem volna. Persze a magunk szűk eszköztárával. Ezért szoktam mondani, hogy ahogy öregszem, egyre szabadabb vagyok, mert egyre több információhoz, eszközhöz jutok hozzá, egyre több embert ismerek, és egyre izgalmasabb, inspiratívabb közeg vesz körül. A 30 éves turnékezdés nyitó koncertjén az A38-on például egy színpadon álltam a fiatal, tehetséges, népzenével szintén ügyesen operáló Nové Somával, Miczurával vagy éppen Frenkkel. Ők valahol ugyanazt a hozzáállást képviselik. Miközben teljesen más bolygók.
Nekem azért fura, hogy Te, aki mindig is a keverőpult mögött mozogtál, évek óta fent vagy a színpadon és énekelsz.
Ez is a folytonos kísérletezés része. Amikor harmadik énekesünk, Németh Juci távozott, jött a londoni rapper, Jeremy Thompson, aki sose gondolta volna, hogy énekelni fog, fél évre rá mégis ezt tette. Elhitte nekem, hogy ez menni fog neki. Mikor azt mondják, hogy fiatalon énekelj, majd inkább vonulj vissza vagy a háttérbe, és foglalkozz „komoly” dolgokkal, azzal ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint hogy valaki metálos vagy komolyzene-rajongó, vagy jobb-, illetve baloldali. Nézd meg a pápát! Ő egyszerre jobb és baloldali. A szociális érzékenysége, a dél-amerikaisága, a szolidaritástudata mindenestől baloldali, a tradicionalizmusa, a több ezer éves hagyományokhoz való hűsége, fegyelmezett koordinátarendszere meg kvázi jobboldalivá teszi. Ezért jó a zene, mert ott nem kell dumálni ezekről, csak játszani és mindenfélének lenni. Hol énekelni, a színpad ugrálni öregen vagy a keverőpulton effektezni a zenekart, vagy otthon könyvet írni, igazából teljesen mindegy.
– Az Anima 30 éve kapcsán számtalan interjút adtál, az egyikben azt mondtad, hogy „persze, az Animát is lehetne korszakolni, de minek?” Mégis azt kérdezem, miként látod ezt a három évtizedet, benne az esetleges fejlődést?
– Az Anima a mai napig struktúrán kívüli. Az Animát megelőző években működött az ÉV, ez a sámánisztikus, eksztatikus, bécsi akcionista elemeket felvonultató zenekarom, mely egyszerre volt Hajas Tibor, Spions, Psycho TV és népzene. Minden, ami akkor voltam.
Ezeket a zenéket a diáktársaimmal és az öcsémmel követtem el, ki is adtunk egy kazettát 1990-ben Palomar címmel. A testvérem mindig is dalközpontú figura volt, én meg kísérletező, hangszereléspárti, bár az elmúlt 15 évben már én is szeretek popdalokat írni. De a popkultúrában legalább olyan fontos a forma, mint maga a zene.
Úgyhogy azon agyaltam, hogy az ÉV-et miként tudom továbbfejleszteni Animává. Az akkori élményeinket Szabival beleraktuk ebbe a gitáros, furcsa zenei kavalkádba, ami a 001/1993 címet viselte, ami persze még nem volt annyira letisztult, mint az Anima kvázi első nagylemeze, a Shalom. Ott vált egyértelművé a számomra, hogy ebbe az elektronikus világba be kell építeni Bognár Szilvi hangját. Csodálatos, hogy Szilvi a saját jogán mivé fejlődött, de közben a jubileumok kapcsán rendszeresen visszatér hozzánk. Baráti kapcsolatban vagyunk, ahogy majdnem mindenkivel a régi tagok közül. Azért persze vannak kivételek, nem lehet minden tökéletes.
– Beszéljünk az öcsédről, Szabolcsról, aki az Anima pályájának elején ott volt, aztán kilépett, de az utóbbi években ismét tag. Hogy van ez?
– Szabolcs szerintem egyszerűen besokallt a folyamatos váltásaimtól. Meg ő szerintem jobban ragaszkodott ahhoz a számomra amúgy kissé kínzó és unalmas „középkorszakhoz”, amikor agyonvágott bennünket a siker. Annak, aki bírja, hogy minden nap fellép és mutogat baromi sok embernek, annak ez jó, de az alkotó embernek, aki folytonosan fejlődni akar, játszani és kísérletezni, annak nem annyira. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsen annak egy sajátos varázsa, hogy tízezrek előtt játszol és mindenhol te vagy a főszereplő.
– Ennyire nehezen élted meg a sikert?
– Most, amikor a turnényitó A38 koncerten lenéztem a színpadról, mindenkit láttam, arcról arcra. Harmincezer embert nem látsz át. Meg akkor jönnek a hülye elvárások, hogy ez a dal miért volt, az miért nem, amaz meg miért a negyedik szám volt, miért nem a második? Amiről egyébként más koncerten, a közönség részeként lehet, hogy magam is ugyanígy gondolkodom. De ez nem jó.
Szerintem nem véletlenül történnek a dolgok, nem véletlenül hibázol. Most olvasom Bono könyvét, és ugyan kifejezetten szimpatikus, hogy a U2 négy zenésze a gimnáziumtól fogva együtt zenél, immár több mint negyven éve, de én egyáltalán nem ilyen vagyok. Mindig új emberekre, új impulzusokra vágyok.
– Fogalmazhatnék úgy is, hogy a többieknek egy idő után elege lett a folytonos és gyakori irányváltásaidból.
– El tudom képzelni, hogy egy idő után sok vagyok. Nyilván zenei kérdésekben van egy markáns attitűdöm, de szerintem az Anima mégiscsak megmarad a pop berkein belül és el tudnék képzelni sokkal izgalmasabb irányváltásokat is. Ez csak itthon számít stíluskavalkádnak. Hiszen miközben ez az attitűdöm a popstruktúrában avantgárdnak számít, a gondolataim zeneileg teljesen közérthetően fogalmazódnak meg. De valóban nem hiszek abban, hogy mindig ugyanannak a kettő-három-négy embernek kell az Animában zenélnie. Folyamatosan új kihívásokra vágyom, tempót diktálok, de ha valaki szívesen velem tart, vagy éppen új irányokra hívja fel a figyelmemet, azzal akár évtizedeken át utazom vele.
– Kellenek ezek?
– Így működöm. Ez az elejétől fogva koncepció, csak közben véletlenül ismert zenekar lettünk. Az év végén megjelenő következő sorlemezünk is hasonlóan sokszínű lesz. Tudom persze a receptjét annak, hogy miként kellene írni tíz, rádióban lejátszható dalt, hisz mi is írtunk Szabival több, sokmilliós megtekintésű számot, amit hülyére játszották a rádiók, de számomra ez nem száz százalékos izgalom, ez nem irigyelt státusz. Miközben bármennyire is vicces ezt az alkotó szájából hallani, de rá kellett jönnöm, hogy a sokszínűség ellenére mégiscsak létezik egy Anima-hangzás. Most épp Bob Dylan feldolgozás-albumot készítünk, a napokban készültünk el egy Andy Weatherall előtt tisztelgő számmal, aki folyamatosan bakugrásokban közlekedett. Dub, rock, analóg hangzás, techno, mindennel foglalkozott, egy igazi példakép.
– Szombathelyen születtél, ott is nőttél fel, az Anima első évtizedében szintén fontos maradt ez a nyugat-magyarországi város. Aztán felköltöztél Budapestre, az utóbbi években pedig Martonvásáron laksz. Mennyire fontosak ma számodra a szombathelyi gyökerek?
– Nagyon. Egyharmad részben ma is szombathelyi vagyok, hisz a zenekarommal ott próbálok. Szombathely amúgy elég fontos hardcore bölcső, az első felvételeink pedig a Lord-alapító Vida Feri stúdiójában készültek, aki például elvágott a felénél egy gitárszólót, és az úgy is maradt, megköszöntük. Ez a fajta slendriánság vagy improvizatív attitűd amúgy mindig is jellemzett bennünket. A Csinálj gyereket, a ’68, a Vigyél el vagy a Tedd a napfényt a számba népszerűvé tettek, de szerintem épp ezektől a férc-megoldásoktól lett az Anima olyan, amilyen. Amire felkapják a fejüket az emberek. De nem azért, mert direkt meg akarjuk hökkenteni őket, hanem mert ezek – és erre most jövök rá, harminc év távlatából – valóban a jungi női energia, az „anima” megnyilvánulásai. Játékos, finom, rebbenékeny lesz tőle az, ami koncerten egyébként mindig energikusan szólalt meg. Régi-új producertársam, Kováts Tibi például a szombathelyi Strong Deformity zenésze, egymás melletti házban nőttünk fel, egy helyre jártunk fagyizni, igaz öt év csúszással. De ugyanazok a fazonok, ugyanazok az épületek, ugyanaz a kietlen lakótelepi izgalom. Miközben az, hogy Bognár Szilvia lett az énekesnőnk, az egykori kiváló producertársamnak, Németh Gergőnek köszönhető, akinek az édesanyja ajánlotta Szilvit a figyelmünkbe. Kipróbáltuk, bevált. Szóval nem sokáig tervezgetek.
– Viszont nem maradtál Szombathelyen.
– A kilencvenes évek második felében sokat kellett a tévékbe járnom, ahol a reggeli kulturális műsorban még klipeket is bemutattak, sőt, úgy emlékszem, hogy feltettek releváns kérdéseket is. Visszanézve persze nem volt túl sok értelme a felköltözésnek, de mégsem bánom, rengeteg új impulzus ért.
– Ehhez képest hat éve Martonvásáron élsz. Még könyvet is írtál a város egyik legismertebb alakjáról, az első hazai óvodát létrehozó Brunszvik Terézről.
– Épp most olvastam róla egy kritikát, hogy jó, meg szép, meg női princípium meg minden, de valószínűleg ha Budaörsre vagy Kecskemétre költöztem volna, akkor arról a városról írtam volna szerelmes könyvet. Miközben Martonvásár nekem rengeteget jelent. Minden értelemben otthonra találtam itt. Megismertem a gyerekeket és a felnőtteket, irodalmat tanítok a felsősöknek, és a háziállat-tagadóból őrült természetjáró lettem, a kastélypark az irodám. Még a madarakat is személyesen ismerem.
– Megint a tradíció és a progresszivitás.
– Abszolút benne van, de számomra nem annyira fura az, hogy reggel átbuszozom Tordasra szentmisére, utána meg otthon Stockhausent hallgatok. Stockhausen minden korai művére Isten áldását kérte, és napi háromszor járt katolikus szentmisére. Nem mellesleg annak a Messiaennek volt a tanítványa, aki hatvan éven keresztül kántorként dolgozott egy párizsi templomban, miközben a legavantgárdabb őrültnek számított a nagy pálmafás ingjeiben.
Szerintem az, hogy őrzöd a tradíciót és közben előre nézel, tök természetes. Beteg, perverz politikai kitaláció, hogy konzervatívként nem lehet szabad az ember, és nyitott, szabadlelkű polgárként csakis elfajzott hazaáruló lehet. Van egy mezsgye, amire azt szokták mondani, hogy „belgaság”. Bármennyire is cikin hangzik, ebben a felállásban belga vagyok.
Három év múlva leszek hatvan, de frissebbnek vagy élénkebbnek gondolom a kreatív energiáimat, mint bármikor. Tele vagyok tervekkel, szürreális mixtape-sorozatot indítunk, könyvet írok apámról és Bob Dylanről, Sunday Service-jellegű, techno-gospel műsort indítok, hogy kirángassam az istentiszteletet a szörnyűséges vallási giccs kategóriából. Elképesztően fájdalmas, ahogy a jobboldali értelmiség és politika cserbenhagyja a tradíciót, a hitet és a kereszténységet, és az is, ahogy az úgynevezett baloldali politikai elit magasról tesz a munkásosztályra és a munkásmozgalmi tradícióra. Számomra mindkettő fontos és mindkettőt élem. Például egyszerre olvasok Lukács Györgyöt és Joseph Ratzingert, Guy Debord-t és Ezra Poundot.
Megjelent az Index.hu-n.
