Kamaszkoráig bőrillatban és a klasszikus zene bűvöletében nőtt fel, élt, a népzenével csak tizenhat éves korában találkozott, amikor a zenetanára a tudtán kívül beíratta egy népdalversenyre, melynek országos döntőjéből aztán kiemelt nívódíjjal távozott. Nem sokra rá a Tárkány Művek énekesnőjeként csodálkozhatott rá a közönség. Már a Zeneakadémia népzenei tanszékén érdekelni kezdte a zene pszichére gyakorolt hatása, úgyhogy annak elvégzése után az ELTE gyógypedagógiai karán folytatta tanulmányait, ahol 2015-ben okleveles zeneterapeutaként másoddiplomázott. Legfőbb kutatási területe, a magyar népzene zeneterápiás vonatkozásai, a magyar népi gyermekjátékok – szűkebb értelemben az ölbéli játékok – koragyermekkori személyiség fejlődésben betöltött szerepe. A különleges hangszínű Paár Julianna (1989) saját gyermekei születése után kezdte el tartani interaktív népzenés, zeneterápiás szemlélettel átitatott foglalkozásait, melyek első hangzó dokumentuma (Kerekerdő) 2019-ben jelent meg a Fonó gondozásában.
Tizenhat éves korodig lényegében csak a klasszikus zene létezett számodra. Ez szólt odahaza is?
Népi iparművész, de nem klasszikus értelemben vett folkfej szüleim mindenféle zenét hallgattak, bár tény, hogy Tokajból származó édesanyám inkább a klasszikus zenét kedvelte, míg nyolcadik kerületi édesapám fiatal korában amatőr szinten dobolt. Miután bőrművesként mindketten odahaza dolgoztak, gyerekkoromat a bőr illata határozta meg. Meg az, hogy ők a munkában és az életben is mennyire kötődtek egymáshoz. Hiszek a családi mintákban, hogy az otthon tapasztaltak határozzák meg elsődlegesen a későbbi valónkat, és bár e mintát lehet tagadni is, számomra ez sokkal inkább megerősítő. A férjem is muzsikus, sokat zenélünk együtt, erős köztünk a szakmai kötelék. A zenélés mindkettőnk számára ugyanúgy munka és hobbi, ahogy a szüleimnek a bőrözés.
Mást is hoztál otthonról?
Persze, például azt, hogy ha valamibe belekezdek, akkor azt végig is vigyem. Miközben lényegében hagyták, hogy a bátyámmal megtaláljuk a magunk útján (belőle amúgy régész lett, kamaszként pedig rockgitározott), úgy édesanyám kőkeményen elvárta, hogy ha valami érdekel, akkor abba tegyem is bele a munkát. Hogy csak úgy van értelme, ha mindent szépen lekerekítek. Ez az üzenet a mai napig meghatározza a célokhoz és feladatokhoz való hozzáállásomat.
A népzene szeretete is szülői hatás?
Nem, abba teljesen véletlenül csöppentem bele tizenhat éves koromban. Függetlenül attól, hogy az amúgy széles zenei skálán érdeklődő szüleim alkalmanként népzenét is hallgattak. Meg anyukám révén jöttek be az életünkbe a Sebő-versmegzenésítéseket, a Cimbora és a Muzsikás lemezek. A zongorázást vélhetően anyám miatt kezdtem el, jól is ment, de azzal már tini koromban tisztában voltam, hogy hiába vagyok ügyes, hiába hozom ki magamból a legtöbbet, sosem leszek a legjobb. Pedig az általánosban remek zongoratanárom olyan, aki kreatívan és érzelmileg közelített a zenéhez. Amolyan pótnagyiként volt jelen az életemben.
A gimnáziumi zenetanárom pedig felismerte azt a képességemet, amit én addig nem: hogy tudok énekelni. És ebben akár ki is tudok teljesedni. Egyik nap közölte, hogy beíratott egy népdalénekesi versenyre, szedjünk össze három népdalt és induljak.
Összeszedtünk, továbbjutottam, aztán a következő fordulón is, majd a budapestit is megnyertem, végül az országos döntőben kiemelt nívódíjat kaptam. Tizenhat évesen ez elég erős löketet adott, pont jókor kaptam a célt, amikor az ember hajlamos kicsusszanni a céltalanságba. Úgyhogy onnantól megint tudtam figyelni, fókuszálni, keresgélni magamat.
A zongorázás abbamaradt?
Nem, azt vittem tovább, egészen a gimnázium végéig. Sőt, a népzenei tanszéken is volt két év kötelező zongoraóra. Jól jött ekkor a klasszikus zenei előélet, lényegében hátra dőlve, vidáman mosolyogva teljesítettem. Persze ettől el is szálltam picit, vitáim lettek, amúgy is épp az egyetem alatt éltem azt a lázadó kamaszkort, amit normálisan a gimnáziumban kellett volna. De akkor még tettem, amit kellett.
A zenekarosdi is ekkor jött be az életedbe?
Igen, egy hónapra rá, hogy 2008 őszén elkezdtem az egyetemet, odalépett hozzám Tárkány-Kovács Bálint, és megkérdezte, hogy énekelnék-e az akkor alakuló zenekarában. Miért ne? Tudattalanul rábólintottam, kialakulóban volt az egész, szerintem Bálint fejében is. Kezdő népzenei egyetemistaként nem gondoltam bele, hogy mennyire meredek vállalás egy világzenei produkcióba belépnem. Ma már persze tudom, hogy ezt követően miért volt annyi konfliktusom a tanárokkal és az egyetemi társakkal, de akkor csak énekelni szerettem volna, és tök mindegy volt, hogy magyar népdalokat vagy Tárkány Művek számokat. Ez valószínűleg a nyitottságomból is fakad. Elképesztően megindítanak az archív felvételek, meg a találkozások, amikor kint voltam Buzában, szívtam magamba Takács Anna néni dalait, de ugyanúgy meg tud indítani az, amikor felállok a színpadra, és egy világzenei produkcióban énekelek. Mert valahol ugyanaz a folyamat megy végbe bennem.
Hogyan jutunk el innen a zeneterápiáig, amely az elmúlt öt évben meghatározta az életed?
A Zeneakadémián az első három évet a késleltetett kamaszkor jellemezte, nagyon élveztem, de a legmélyebb és a legmagasabb érzelmi pólusok között ingáztam folyamatosan. Miközben szakmailag rengeteget tapasztaltam, hisz olyan fiatalon kevés más népi énekes állt, saját produkcióval, annyiszor színpadon, mint én, és jutott el olyan koncerthelyszínekre – például a Művészetek Palotájába – mint én 2008 és 2014 között a Tárkány Művekkel. Miközben lényegében nem voltam tisztában az ezzel járó felelősséggel.
A mostani éned szerint az akkori éneddel kellett volna?
Nem feltétlenül. Nincs bennem önvád, biztos ugyanígy csinálnám, hisz bizonyos szinten fontosnak tartom az ösztönösséget a színpadon. Hogy ne előre kitalált szerepben tetszelegjek, hanem azzal az állapottal, azzal az őszinteséggel lépjek ki, amiben éppen vagyok. Se jelmez, se maszk, se manír..
A népdal szerintem eleve ösztönös műfaj.
Mégha a műfajból adódóan valóban alapvetően ösztönös, sokan mégis szerepet játszanak, kitalálnak maguknak egy színpadi jelenlétet. Emiatt a produkciójukon épp az az ösztönösség nem tud átütni, ami a népzenéből amúgy ömlik. És amire tiniként annyira rákattantam.
Ez esetedben bármilyen népzenére igaz?
Hát igen, miközben arról beszélek, hogy mennyire nyitott vagyok és mennyire széles skálán hallgatok zenét, a folk műfajában mégiscsak a magyar népzene az, ami a legjobban megérint. Se balkánit, se románt, se cigányt, se a környező, se a távolabbi népek dalait nem akarom énekelni. Csakis magyart, mert ezen a nyelven tudom maximálisan kifejezni magamat, és fontos, hogy a beszélt nyelvem által közvetített tartalmak a zenémben is intenzíven meg tudjanak jelenni.
A zongora után más – esetleg népi – hangszert nem akartál választani?
Nem. De olyan muzsikusokat gyűjtök magam köré, akikkel a zenélés tökéletes flow élmény. Amikor azt érzem, hogy ugyanazok a zenei gondolatok születnek meg különféle emberekben, az nekem sokkal többet ad. Vagy jól, vagy sehogy.
Tehát ebben sincs számodra középút?
Nincs, miközben az élet más területein igazi középutas vagyok. A barátaim közül sokan kompromisszum fókuszú embernek tartanak. Tény, hogy szeretem, ha béke van körülöttem.
A zeneterápia iránti érdeklődés és érzék is innen jön?
Lehet. Már a népzenei tanszék idején elkezdtem tanítani egy művészeti iskolában, nagyon élveztem a gyerekekkel való közös munkát, a személyességet. Ezzel párhuzamosan a Zeneakadémián felvettem a zenepszichológiai fakultást, ott ismerkedtem meg a zeneterápia módszerével, ami a zenét, mint eszközt használja a különféle lelki állapotok megsegítésére. Úgyhogy a népzenei tanszék után az ELTE-n folytattam zeneterapeuta szakon. Ami radikális fordulatot hozott a zenéhez és a saját személyiségemhez való hozzáállásban.
Miként lehetne ezt a fordulatot megragadni?
Nem a rendszerben való gondolkodás ellen vagyok, csak a rossz struktúrába való beleerőszakolás ellen. A zene számomra ugyanúgy az önkifejezést szolgálja, ahogy a beszédem vagy a testem.
Hatalmas felszabadulásként éltem meg, amikor úgy döntöttem, hogy nem kell megfelelni a különböző elvárásoknak és elméleteknek. Ez az elhatározásom előadóként és emberként teljesen megváltoztatott. Ami az életben hozta magával a többi változást.
Mire 2015-ben befejeztem a zeneterápiás képzést, a záróvizsgámmal párhuzamosan megszületett az első gyerekem. Egy évvel korábban kiváltam a Tárkány Művekből, és azóta csak olyan projektekben veszek részt, amellyel zenészként és emberként teljesen azonosulni tudok. És úgy gondolom, az első szólólemezem megjelenésével érkeztem el abba az állapotba, amikor tudom, hogy mit szeretnék tenni a zenével.
Most legalábbis ezt gondolod 🙂
Igen, lehet, hogy öt év múlva mást tartok majd fontosnak, de hát ez a lemez egyfajta keresztmetszete az éppen aktuális állapotomnak. Jelenleg itt tartok, ezt tudtam átszűrni magamon, tessék, ez vagyok.
Számomra szimpatikus, hogy még lemezformában gondolkodsz. A generációd tagjaira nem feltétlenül ez a jellemző. Számukra a fizikai hanghordozó jó ideje már inkább csak névjegy.
Ebből a szempontból materiális vagyok, szeretem a kézzel foghatót. A telefonomon is alapvetően albumokat hallgatok. Ma, amikor mindenhonnan ömlik a zene, számomra fontos, hogy tudjam, az adott hatvan perc miről is szól.
És amúgy merre tovább?
Ami biztos, hogy nem megyek vissza a közoktatásba. Szeretek tanítani, pedagógus lenni, de azt gondolom, nekem most sokkal testhez állóbb egy terápiás térben a zene eszközével emberekkel foglalkozni.
Tényleg jellemző rám a kétpólusosság: szeretem az erős kereteket, de csak akkor, ha azon belül szabadon kalandozhatom.
A zeneterápiás térben is van cél, amire fókuszálunk, de hogy azt milyen módon, milyen eszközökkel, milyen gyakorlatokon keresztül szeretném megközelíteni, az egyrészt a saját döntésem, másrészt a párommal és a kliensemmel közös dinamikánk következménye. Ezt a hozzáállást szeretném a színpadon is megjeleníteni.
Neked akkor mostanság csak ez a kvázi gyerekműsorod van?
Igen, és a kvázi tök jó jelző rá, hisz nem klasszikus gyerekműsor. Úgy gondolom, a gyerekeknek is ugyanolyan minőségű zenét kell a fülükbe adni, mint a szüleiknek. Ugyanazzal a mélységgel kell őket is megszólítani, mint a felnőtteket. Nehéz feladat ilyen zenét írni és előadni, de hiszem, hogy a gyereknek nem lebutítva kell adagolni a különféle motívumokat, hanem bele lehet dobni az óceánba, ahonnan ő majd azt veszi ki, amit az aktuális képességei megengednek.
Mint ahogy például tette ezt egykoron Sebő Ferenc?
Abszolút, rajta nevelkedtem. Ő is erős mintát adott nekem.
A Fonóban, gondolom, a Tárkány Művekkel jártál először.
Az első itteni fellépéseim valóban a Tárkány Művekhez kötődnek, de munkakapcsolatba az autentikus népzenét játszó Bazseva kapcsán kerültem, itt jelent meg az első, velem készült lemezük 2014-ben. A tavalyi szólóanyagom, a Kerekerdő pedig már a hatodik olyan CD-m, ami a Fonó gondozásában látott napvilágot. Régóta intenzív tehát a szakmai kapcsolatunk, miközben persze sokszor civilként is össze lehet futni velem a kávézóban. Horváth Laci erőskezű vezető, ízlésében, impulzív ráérzéseiben meghatározza a Fonó arculatát. Ragaszkodó típus, szereti a saját embereit, mondhatni, közösséget teremt. Gondolom, a munkatársai is így látják, de művészként én abszolút ezt érzékelem. Még bennem is kialakult a Fonóhoz való kötődés, pedig elég független személyiség vagyok. Olyan értékrendet és energiája képvisel, amivel azonosulni tudok.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
