Népzenekedvelő szülők sarjaként Salgótarjánban nőtt fel, kisgyerek korától népdalversenyek állandó díjazottja és nyertese volt, tinédzserként számos hanglemezen szerepelt, hazai és nemzetközi fesztiválokon lépett fel. A nagyközönség 2012-ben az első Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató verseny döntőjében csodálkozhatott rá. Kubinyi Júlia (1990) ekkor már négy éve a Dűvő zenekar énekesként szárnyalt. Hét éve a Magyar Állami Népi Együttes műsorainak rendszeres vendégszólistája. Első – és ezidáig egyetlen – önálló lemeze 2015-ben jelent Magam járom címmel. Elmondása szerint a szólista szerepkör kevésbé ambicionálja, szívesebben vesz részt másokkal közös projektekben, mint tette legutóbb a Rustico Trióval. Az énekesi karrier mellett pedig 2017 szeptembere óta a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője.
Szüleid révén, mondhatni, gyerekkorod óta körbevett a népzene. Mennyire predesztinálta ez a sorsod?
Nagyban. Szüleim a táncházmozgalom indulását követően jártak főiskolára, maguk is népzenéltek, főleg amatőr táncegyütteseket kísértek. Az ő kezükben láttam először népi hangszereket. Odahaza folyamatosan zene szólt, legtöbbet népzene, és annyira megfertőzött, hogy a mai napig életem meghatározó része. Énekelni a salgótarjáni zeneiskola népi ének tanszakán tanultam édesanyám növendékeként. Nagyon szerettem versenyekre járni, néptáncoltam, népmeséket mondtam. Ekörül forogtak már a gyermekéveim is. Motivált az, hogy színpadon legyek. A különböző népdalversenyeken kapott visszajelzések és tapasztalatok pedig mindig löktek tovább előre ezen az úton.
Ehhez az erős induláshoz képest több mint meglepő, hogy az érettségi után tájépítész karon tanultál Budapesten. Miért nem a zenei pályát választottad?
Azért, mert úgy éreztem, hogy az éneklés annyira biztos pont az életemben, hogy azt úgyis csinálni fogom. Így is lett, hisz az egyetemi évek alatt is töretlenül megmaradt.
És a hegedülés?
Azt már korábban abbahagytam. Édesanyám hegedült, nem volt kérdés, én is azt akartam. Tizennégy éven át hegedültem, alapvetően klasszikus zenét, de néhány évig a népzenével is kacérkodtam. Aztán ahogy az éneklés egyre inkább előtérbe került, úgy morzsolódott le a hegedű. Olyannyira, hogy már idejét sem tudom, hogy mikor volt utoljára hangszer a kezemben.
A népzenei tanszak, mint lehetséges továbblépés miért nem volt opció?
Nagyon foglalkoztatott, de az érettségi közeledtével végül nem a zenei pálya mellett döntöttem. Amikor pedig befejeztem a mesterképzést is (településmérnöki tanulmányokat), sem erőt, sem kedvet nem éreztem ahhoz, hogy újrakezdjem a tanulóéveket. Az énekesi tevékenységemben igazából nem tapasztaltam ennek hátrányát.
Teljesen beépültem a fővárosi népzenei közegbe, folyamatosan és aktívan forogtam benne, akár szólistaként, akár más zenekarokban. 2008 óta vagyok a Dűvő zenekar énekese, és már a salgótarjáni éveim alatt is sokat jöttem-mentem.
Több ízben pályáztam a Táncház – népzene és az Új élő népzene lemezsorozatokra, melyekre számos alkalommal sikeresen felkerültem egy-egy felvétellel, szólistaként megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet, alkalmanként az Állami műsoraiban énekelhetek. Úgy érzem, azt, amit vidékről induló népdalénekesként szerettem volna elérni, azt így is sikerült elérnem.
A 2012-es Fölszállott a páván való szereplésed nyilván sokat lökött a pályádon. Mi motivált? Megint megmutatni magad, mint tetted azt tizenéves korodban a különböző versenyeken?
Leginkább a kíváncsiság vezetett. Ez volt a legelső évad, nem tudtuk, pontosan mi ez, miként fog működni. Mindenkinek új volt. Egyáltalán nem a „kitörési lehetőséget” kerestem, inkább egy örömteli érzés volt bennem, ha már ilyen platformon tud bemutatkozni a népzene és a néptánc, akkor én is szívesen hozzáteszem a részem. A műsor mögött álló Hagyományok Háza egyfajta szakmai biztosítékot jelentett, így szívesen jelentkeztem. Nagy élmény volt az egész, és persze legtöbben innen ismernek.
Te amúgy jártál gyűjteni? Vagy a Te generációd már csak felvételekről tanulja a hagyományt?
Gyerekként édesapámmal a saját környezetemben, Nógrád megyében készítettem felvételeket énekes és mesemondó nénikkel. Jelenleg is van közvetlen kapcsolatom hagyományőrző mesterekkel, de saját gyűjtésem alig. Az én generációmnak a nálunk fiatalabbakkal együtt már valóban eléggé kényelmes helyzetünk van, hisz az interneten és kiadványok formájában minden megtanulnivaló előttünk hever. Vannak kották, videók, hangzó mellékletek és olyan oktatók, akik kiválóan át tudják adni tudásukat, tapasztalataikat. Így nem vagyunk rákényszerítve, hogy feltétlenül keressük a személyes kapcsolatot az idős zenészekkel. Persze aki igazán elhivatott az egy bizonyos szint felett szükségét érzi, hogy a mélyére ásson.
Ahhoz, hogy minél tökéletesebben elsajátítsuk az adott tájegység muzsikáját, énekeit, táncát, azt megértsük, funkciójában használjuk vagy színpadi produkcióban feldolgozzuk, ahhoz óriási töltést tud adni a személyes találkozás élménye.
Szerintem a legnagyobb kihívás most – amikor már nem csak egy tájegység, egy falu, hanem ezen belül is egy-egy muzsikus vagy énekes repertoárjából válogatunk –, hogy körültekintően és felelősen válogassuk ki és adjuk tovább azt, ami értékes.
Számodra kik a legfontosabb mesterek?
Felejthetetlen impulzusokat tudok inkább említeni, és érdekes, hogy főleg gyerekkoromból. Ilyen volt, amikor először találkoztam Pál Pista bácsival. Az éneklése, a meséi, meg úgy általában az egész lénye által akkor értettem meg igazán, mi is a népdal lényege és természetes közege. Mikor Petrás Máriát először hallottam énekelni, akkor éreztem meg igazán, hogy az ének mögött milyen fontos a lélek. Onnantól másképp hallgattam a különböző gyűjtéseket. De teljesen belém égett az is, amikor először hallottam a csávási zenekart egy salgótarjáni folklórfesztiválon.
2017 ősze óta vagy a Fonó művészeti vezetője. Mikor és miként találkoztál először a Zeneházzal?
Amikor 2009-ben Budapestre kerültem, a Villányi út közelében laktam, így sokat jártam ide táncházba, koncertre. Sokszor jöttem éneket tanítani a szerdai táncházakba, amik akkor HaTeHa Szerda néven futottak, később több stúdiófelvételt csináltunk itt, voltak Dűvő koncertek, a Magam járom lemez bemutatója. Nagyon otthonos, vidám helyként élt az emlékeimben. Szerettem, hogy itt mindig jó társaság gyűlt össze és volt hely táncolni. Nemcsak a népzenészeknek, hanem az egyéb műfajokban tevékenykedő művészeknek és a zeneszerető közönségnek egyaránt fontos bázisa a Fonó. Örömmel jöttem ide 2017-ben, mert egy nagyon ismerős közegbe érkeztem. Azóta Berecz Pityuval közösen irányítjuk, formáljuk a Fonó népzenei arculatát, programjait.
A Fonónak nagyon példaértékű múltja van, olyan zenei és közösségi életnek adott helyet megalakuláskor, ami egészen úttörő volt.
25 év alatt persze sok körülmény változott: sokkal több táncház és népzenei koncert, alap- közép- és felsőfokú népzeneoktatás van a fővárosban és vidéken egyaránt. A kettőnk feladata szerintem, hogy a jelenlegi helyzethez megfelelően alkalmazkodva, a valós igényeket és szakmai szempontokat figyelembe véve terelgessük a Fonó működését, képviselve azt az értékrendet, és az igényes zenére, kísérletezésre való nyitottságot, közvetlenséget, ami a Zeneházat megalakulása óta jellemzi.
Művészeti vezetőnek lenni egészen más, mint haladni az énekesi pályán. Miként lehet mindkettőnek megfelelni?
Valahogy úgy tekintek rá, hogy ezek azért kiegészítik egymást. Igaz, hogy nem annyira egyszerű, mert azt is megtapasztaltam, hogy a színpadi és a szervezői oldal egészen eltérő, olykor ellentétes készségeket és aktivitást követel meg. Sokszor igyekszem is különválasztani. Közös pont azonban a hagyományos magyar népi kultúra képviselete. Énekes előadóként ebből a zenéből merítkező színpadi műsorokon keresztül, szervezőként pedig ebbe az értékrendbe illeszkedő, laikus és szakmai közönségnek egyaránt érdekes programstruktúra kialakításával, színvonalas produkciók támogatásával. Az eszköztár más, de a kérdés, amire különböző módokon adunk választ, mégis ugyanaz: hogy ez a hagyományos paraszti kultúrából származó örökség miként él tovább, értékeit hogyan építjük be életünkbe, használjuk ma, urbánus emberként.
A Fonó mellett mennyi időd jut saját projektekre?
Muszáj vagyok megválogatni, mi fér bele és mi nem. Sokféle formációval – mindenekelőtt a Dűvővel és a Hungarian Folk Embassyvel – koncertezem, sokat lépek fel duóban Szokolay Balázs Dongóval, néha trióban, Zimber Ferivel kiegészülve, ezek mellett gyakran szerepelek vendégként a Magyar Állami Népi Együttes műsoraiban. Mostanában dolgoztam a Corpus Harsona Quartettel – közreműködök a legújabb, Madárka című lemezükön. Ha a kiadványok felől közelítünk, sosem unatkoztam: eddig több mint harmincnyolc lemezen működtem közre. Valójában nem feszítenek túlzott ambíciók, hogy kizárólag színpadi előadó legyek. A saját projektek kitalálása, felépítése futtatása, úgy érzem, nem annyira az én világom. Inkább olyan zenésztársakkal szeretek dolgozni, akár rövidebb ideig is, akiktől tanulhatok.
A magyar nyelvterület mely tájegységei állnak közel hozzád?
Mindig az a kedvenc, amivel épp sokat foglalkozom. Volt széki, majd gyimesi korszakom, máskor a Belső-Mezőség énekes hagyománya varázsolt el, megint máskor a moldvai dalok. Ezek voltak az első, meghatározó kedvencek. Szűkebb környezetem, Palócföld dallamai csak ezután jöttek. Számomra különösen a dudazene, a dudanóták kedvesek.
Eddig egyetlen önálló lemezed anyagát magad szerkesztetted. Huszonöt évesen mire törekedtél?
Arra, hogy bemutatkozzam. Mi az, amivel addig foglalkoztam, mi az, ami énekesként a legközelebb állt akkor hozzám. Fontos szempont volt, hogy sokszínű legyen. Miközben utólag úgy érzem, lelkileg nem álltam eléggé készen a feladatra. A különböző vélemények különböző irányba tereltek, és időbe telt, mire ezeket megtanultam a helyükön kezelni. Nehezen tudtam levetkőzni azt, hogy mindenkinek meg akarjak felelni. Folyamatos kérdőjelek voltak bennem. Miközben ma már úgy látom, hogyha valamiben tényleg hiszek, abból nem tudnak kizökkenteni. A folyamat során minden szempontból rengeteget tapasztalatot gyűjtöttem.
Azóta sem készítettél újabb szólóanyagot…
Nem érzem az apropóját. Csak azért, hogy legyen folytatás, nem gondolom, hogy mindenképpen elő kell rukkolnom valamivel. A Dongóval és Ferivel közös Rusticót (2018) azért eléggé a magaménak érzem, hisz az én ötletem alapján született, és bár kicsit más vonal, mint a korábbiak, különösen szeretem. Saját projektben frontembernek lenni nem könnyű feladat. A trió formációban egyenrangúak vagyunk – ez számomra komfortosabb.
Miközben meg is oszlik a felelősség, nem?
Igen, de azért közben sokszor az énekes viszi el a balhét.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
