Hölgyek, lendületben (az új női rockhullámról)

Száz nő, aki megrengette a zenevilágot – ezzel a címmel szavaztatta meg olvasóit az egyik legtekintélyesebb brit szaklap, a Q magazin jó másfél évvel ezelőtt, és a 200 ezer voks összesített eredményét 2001 decemberében közzé is tette. Az alkalmi lista élén egy harmincegy éves angol rockerlány, Polly Jean Harvey állt, olyan nagyságokat maga mögé utasítva, mint Madonna, Joni Mitchell, Blondie vagy Janis Joplin. Az első tízbe rajtuk kívül még Kate Bush, Tori Amos, Björk, Siouxsie és Stevie Nicks jutott, de még ennél is tanulságosabb, miként végzett több egykorvolt, illetve kurrens többszörös platinalemezes poplady: Britney Spears a 24., Mariah Carey a 46., Tina Turner az 56., Cher az 58., Whitney Houston a 71., Janet Jackson a 72., a Spice Girls pedig csak a 83. helyre futott be. Az ABBA-lányok, Celine Dion vagy Christina Aguilera pedig be sem került a százas elitbe.

Persze minden ilyen lista tele van szubjektummal és területi sajátossággal, de e 200 ezer zeneérzékeny brit fiatal véleménye jól érzékelteti azt a változást, ami az utóbbi másfél évtizedben a poprockzenei világban zajlik, nevezetesen, hogy mennyire erőteljesen belendültek mostanság a hölgyek. Hogy az elmúlt negyven év társadalmi változásainak egyfajta hozadékaként milyen jelentős mértékben változott meg helyük, szerepük és súlyuk a zeneiparban, nemcsak a pop, hanem a rock területén is. E nők zöme már nem zenei statiszta, háttérben robotoló vokalista vagy előtérbe tolt látványosság, hanem maga a súlypont, az adott produkció középpontja. És ami a legdöntőbb változás: nagy részük már nem férfiak által írt anyagból dolgozik, hanem saját dalait adja elő, azaz nem csak előadóként, de szerzőként is egyaránt aktív, így válva időtállóvá, eredetivé.

A huszadik század populárisnak mondott zenetörténete persze sosem nélkülözte az erős karakterű női előadókat, csak a számuk nőtt évtizedről évtizedre egyre látványosabban. A húszas-harmincas évek Amerikájában az amúgy igen nyers modorú, de nem véletlenül a blues királynőjének tartott Bessie Smith még unikumnak számított, a negyvenes-ötvenes-hatvanas években pedig főként a jazz területén volt jelentékeny a női felhozatal. Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Sarah Vaughan, Dinah Washington, Carmen McRae vagy később Shirley Horn, Nina Simone és Betty Carter azonban még ritkán tudtak kilépni a férfiközpontú zeneipari szerepleosztásból, s bár közülük többen hangszeres muzsikusként is jelentősek voltak, mégis mindenekelőtt énekesnők maradtak.

A hatvanas évek elejének beatforradalma idején a nők jobbára csak statisztáltak, ekkoriban még Marianne Faithfull is elsősorban Jagger-szeretőként volt nyilvántartva, igazán újat – előadóként – csak az évtized végén hozott a tragikusan magányos Janis Joplin. Ekkor bukkannak fel a gyengébbik nem első karakteres szerző-előadói, mindenekelőtt Laura Nyro és a mai napig aktív Joni Mitchell. A hetvenes évek végének punkja, illetve az azt követő újhullám aztán minden korábbinál keményebb női egyéniségeket emelt a középpontba (Patti Smith mellett például Debbie Harryt, Siouxsie Sioux-t), a következő évtized elején debütált az akusztikus feminin pop új nemzedéke (Suzanne Vega, Tracy Chapman, Rickie Lee Jones, Ani DiFranco), az avantgárd felől érkező Diamanda Galas, illetve a képzőművész-performer Laurie Anderson. 1984-ben pedig megérkezett az első igazi popszupersztár, a botrányhősként sem utolsó Madonna.

Az ő tevékenysége nem elsősorban zeneileg érdekes – bár a kilencvenes években egy-két időtállóbb albumot is kiadott -, sokkal inkább mint jelenség. Ő az első olyan sokmilliós eladásokat produkáló mainstream női popsztár, aki a férfiközpontú zenebizniszben teljes egészében kézben tartotta zenéjét és imidzsét, manipulálta a médiát, diktálta a divatot. És legfőképp megalapította azt a Maverick Recordszot, amely a kilencvenes évek közepén belendült női rockhullám több előadójának adott bemutatkozási lehetőséget.

Mindenekelőtt a kanadai – egyébként félig magyar származású – Alanis Morissette-nek, akinek 1996-os berobbanása egyszerre volt egy évekkel korábban elindult folyamat eredménye és egy új korszak kezdete. A megváltozott helyzetet jól példázza az akkori Grammy-díjkiosztás, ahol a kissé provokatív és agresszív Morissette szó szerint lemosta a színről a langymeleg poplady Mariah Carey-t. Modern ez az Alanis, mondták akkoriban, igazi emancipált, tökös nő, pedig sokszor csak az átlagnál kérgesebb volt és erőszakosabb. Nála már nem erotikus hőemelkedésről, hanem vad nemiségről szólt a történet, albuma, a Jagged Little Pill minden idők legnagyobb példányszámban eladott női debütáló nagylemeze lett, mostanáig vagy huszonötmillió fogyott belőle. (Ezt a sikert azóta sem tudta senki megközelíteni.)

Morissette szédítő startjának idején viszont már évek óta a színen volt a hatvanas években született női szerzők-előadók négy legtehetségesebbje, az ír Sinéad O’Connor, az angol PJ Harvey, az izlandi Björk és az amerikai Tori Amos. Nyomukban pedig ott jött a nemzedéktárs Sheryl Crow, Joan Osborne, Courtney Love, illetve az újabb generációt képviselő Fiona Apple, Beth Orton és Amanda Marshall. És akkor még nem beszéltünk a kilencvenes évtized második felére szintén karakteres irányzattá fejlődő női fekete pop/rap/R&B vonalról, Macy Grayről, Me’Shell NdegéOcellóról, Erykah Baduról vagy mostanság Missy Elliottról. (Nem tartozik teljesen a tárgyhoz, de hasonló folyamat érzékelhető a jazzben is, elég ha Diana Krall, Patricia Barber vagy Cassandra Wilson felbukkanására gondolunk.)

Ezek a nők persze stílusban és színvonalban rendkívül eltérő világot képviselnek, és az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ennek az egész női nyomulásnak helyenként van némi feminista és leszbikus vetülete is – azért a poprockvilágban talpon maradni sok esetben kemény, mondhatnám férfias hozzáállást kíván -, de a lényeg nem ebben van. Hanem abban, hogy a felsoroltak és a helyhiány miatt fel nem soroltak kivétel nélkül alkotó-előadók. A maszkulin vonások persze különböző szinten és intenzitással jelen vannak bennük, de ez a legtöbbször szerencsésen párosulnak a női érzékenységgel és érzelemvilággal. Dalaik belőlük fakadnak, róluk szólnak, egyes szám első személyben. Nem férfiak által írt nótákat próbálnak a saját képükre formálni, hanem a maguk érzéseit, problémáit, nemiségét, viszolygásait öntik szavakba és dallamokba. Így válik zenéjük személyessé, hitelessé, eredetivé. És ez még akkor is így van, ha ma még szinte kivétel nélkül mindannyiuk mögött-mellett férfiak játszanak.

E folyamat Magyarországon talán még kevésbé érzékelhető, de azért jelen van. A hatvanas-hetvenes évek meghatározó előadói – Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta, Kovács Kati – után érkezett nemzedékből kétségkívül kiemelkedik Katona Klári, aki a kilencvenes évek eleje óta már javarészt maga írja lemezeit (a férj Babos Gyula támogatásával), az elmúlt tíz évben felbukkantak között viszont a virtuális népzenét éneklő Kiss Erzsit leszámítva egyelőre még nemigen figyelhettünk fel olyan markáns női szerző-előadóra, mint mostanság a nemzetközi színtéren.

Megjelent: 2003. február 08., Népszabadság.