A Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával, a Képes Krónikák Kiadó megajándékozta a rockrajongókat a Magyar rocktörténet című képregény második részével. Az első kötet a hatvanas-hetvenes, míg az új a hetvenes-nyolcvanas éveket eleveníti fel.
Futaki Attila emlékezete
A kötet szakmaiságáról újfent Jávorszky Béla Szilárd, a Magyar Popkulturális Értéktár felelős szerkesztője gondoskodott. A borító tervezésében ezúttal is Cserkuti Dávid vállalt főszerepet, a forgatókönyvet pedig ismét Kántor Mihály jegyzi, a képeket Haragos Péter és Felvidéki Miklós rajzolták.
Az első kötet művészeti vezetője, Futaki Attila idén januárban, mindössze 39 esztendősen elhunyt. A nemzetközileg jegyzett képregényművész munkáit alapul véve alakították ki a második rész grafikai arculatát.
A Magyar Zene Házában tartott könyvbemutatón Demeter Szilárd, a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) vezérigazgatója megemlékezett Futaki Attiláról, akinek munkáiból kiállítás válogat az MZH könyvtárában.
„2017-ben az Előretolt Helyőrség Kárpát-medencei mellékletét szerkesztettem, amikor megéreztem, hogy az irodalmon önmagában kevés a szélesebb közönség számára. Futaki Attilát akkortájt rajzolta a Kivarrt című képregényt, ami először franciául jelent meg, majd visszafordították magyarra” – idézte fel Demeter Szilárd, aki később a Petőfi Irodalmi Múzeum élére került, ahol sokat beszélgettek a képzőművésszel a képregényről és a rockzenéről.
„Közös gyermekkori élményünk, az Amerikában kiadott, Képregényes rocktörténet volt. Éreztük a hiányát, hogy nincsen hasonló munka a magyar rocktörténelemről” – mesélte a PKÜ vezérigazgatója, megjegyezve: Futaki Attila Kántor Mihályt tartotta egyedüliként alkalmasnak a forgatókönyv megírására.
„Amikor ezt a könyvet lapozzátok, másoknak ajánljátok, egy percig se feledkezzetek meg arról, hogy volt egy rocker, aki a lelkét tette a kötetbe” – zárta megemlékezését Demeter Szilárd.
Sztorik a cenzúra korából
A könyvbemutatóra meghívott „szereplők”, a képregény hús-vér hősei személyes élményeiket osztották meg Hegyi György zenész, dalszövegíró vezetésével. A Kőbányai Zenei Stúdió tanára, tesztként tizenhárom éves lánya kezébe adta a kötetet.
„Hasonfekvő lapozgatást hozott elő belőle. Ezzel kipipálhatjuk a legkegyetlenebb tesztet” – mondta Hegyi György.
Kalapács József bevallotta: Beatrice és P.Mobil koncertekre járt, mígnem beleragadt a rock életformába, amelyben a mai napig él.
„A cenzúra kikerülésében Feró nagy segítségünkre volt – utalt az énekes a jelenlévő Nagy Feróra–, aki a szocialista erkölcs számára elfogadhatóvá fogalmazott bizonyos mondatainkat.”
„Magyarul, én voltam a cenzor. Kössz!” – vetette közbe nevetve Feró.
Müller Péter Sziámi egy teljes albumot írt az Omennek, ahol Kalapács énekelt, ám saját lemezeivel nem járt ilyen szerencsével, tudniillik mindegyiket betiltották egy-egy sor miatt.
„Egyetlen dalunkat sem engedték át, hiába énekeltünk negyvenezer embernek, az MTK Stadionban David Bowie előtt – idézte fel az énekes, szövegíró. – Egy évvel a rendszerváltás után Feróék stúdiójában vettük fel a Testből testbe lemezünket, amikor csörgött a telefon. Wilpert Imre hívott, aki előadta ötletét egy lemezről, amelynek címe Betiltott dalok lenne. Mondtam, ez tényleg jó ötlet, de ragaszkodom hozzá, hogy írjuk rá a borítóra: szerkesztette és betiltotta Wilpert Imre. A lemez persze sosem jelent meg.”
„Ha nem tiltják a nyolcvanas évek második felében az alternatív zenekarokat, ma nem itt tartana a popzene” – figyelmeztetett Nagy Feró, majd a beszélgetés zárásaként előadta a Felkelő Nap háza című rock alapművet.
Heroikus vállalkozás a magyar rocktörténet képregényes feldolgozása
Jávorszky Béla Szilárd, a képregény lektora így ír a hiánypótló munkáról: “Pár hónapja mutatták be az első részt, most pedig, íme, a második: ezzel teljessé vált a magyar populáris zene 20. századi történetének képregényes feldolgozása. Ahogy a beat az 1960-as évek derekának szocialista Magyarországán először megjelent, és ahová az ezredfordulóig (az utolsó évtizedben már piacgazdasági viszonyok között) fejlődött, alakult, átalakult.
Heroikus vállalkozás ezt a négy évtizedet megmutatni, ennyi előadóban, stílusban, adatban rendet vágni. Ráadásul mindezt úgy, hogy a képregény – a jellegéből adódóan – eléggé leegyszerűsítő műfaj, nem teszi lehetővé a túlzottan cizellált megfogalmazást. De ez annyira nem is gond, hisz bizonyos szempontból a popzene is hasonlóan egyszerű eszközökkel él és hat.
Bár a Magyar Rocktörténet – ’80 ’90 tett néhány rövid kitekintőt kifejezetten mainstream popprodukciókra (Neoton Família, Első Emelet, Bonanza Banzai), nomen est omen, azaz alapvetően ez mégiscsak rocktörténet. Nyilván ezért is hiányzik belőle a nyolcvanas évek eleji rock and roll Hungaria-őrület és az egész retro-vonal (Dolly Roll, R-Go, Step), vagy a rendszerváltozás utáni részből a teljes hiphop (a Rapülőktől az Animal Cannibals duón át Ganxsta Zolee-ig) és a partikultúra (Sterbinszky, Budai, Palotai és a Tilos Rádió), az évtizedet meghatározó szólisták közül pedig Zámbó Jimmy vagy Cserháti Zsuzsa.
Meg ahogy közeledünk a jelenhez, úgy erősödnek benne a szubjektív megítélések. A hatvanas-hetvenes években – vélhetően a kellő távolság miatt – még egyértelműek a kánon tagjai. Ebben a kötetben azonban, úgy érzem, bizonyos előadókra (például Nyers, Junkies) nagyobb hangsúly került, mint azt a műfajtörténeti szerepük indokolná. Vagy épp fordítva, korszakos zenekarok alig pár képregénykockát kapnak. Függetlenül attól, hogy az ember szereti vagy sem, a Kispál és a Borz vagy a Tankcsapda kilencvenes évekbeli súlya megkérdőjelezhetetlen. Ahogy az is, hogy Lovasi András szövegírói munkássága mekkora hatást gyakorolt a mögötte jövő fiatalabb generáció tagjaira.
De ezek a kritikai megjegyzések voltaképpen eltörpülnek ahhoz a heroikus munkához képest, amit az egész projekt megvalósít: egy populáris fórumon keresztül bemutatni a magyar rockzene 20. századi történetét. A hatvanas évekbeli beatkezdetektől a kilencvenes évekbeli vidéki dominanciáig. És e szűk terjedelem ellenére nemcsak minden fontosabb szereplőt (előadót, zenekart) és zenetörténeti eseményt, stílust és egymást követő rockgenerációt felsorol (mindezt egy fiktív háttértörténetbe csomagolva), hanem – és ez talán a legfontosabb – hangulatában is remekül megidézi az a négy évtizedet, amelyben a szereplők kellően kimozogták a maguk helyét a hazai kultúrtörténetben.”
Megjelent az Index.hu-n.
