Szubjektív megemlékezés a 39 éves korában elhunyt Futaki Attiláról
Először a kArton Galériában találkoztam Futaki Attilával. Amikor Németh Leventével
belevágtunk az első képregényünk elkészítésébe, igyekeztünk megismerni az igazi nagymenőket.
Attilát már akkor is a legnagyobb magyar sztárként hívták meg egy beszélgetésre. Fekete póló,
fekete bőrkabát, kissé nyúzott vonások, artisztikus tetoválások, és cigaretta minden
mennyiségben: egy Amerikában befutott képzőművész ismérvei, ezek ragadtak meg belőle. A
szavaiból kisütő professzionalizmus, az elhivatottság a munka, a képregény irányába, mind-mind
arról tanúskodtak, ez a srác tényleg komolyan gondolja, amit csinál, és valahogy – tudjuk, a
kemény munka nem elég – megvalósította az amerikai álmot, bekerült a legnagyobbak közé.
Ekkor már túl volt a Severed sikerén, amit Scott Snyderrel készített, már ismerték a Disney-s
Percy Jacksonokról, rajzolt Conant az USA-ban, szóval szinte mindent elért, amire egy magára
valamit adó magyar képregényrajzoló vágyik.
Attila sohasem adta a szerény művészt, de ezzel az ismertséggel, ezekkel a sikerekkel a
háta mögött jogosan lehetett büszke magára. Már akkor, ott, Magyarország egyetlen képregény-
galériájában elmondta, hogy igazából elege van az amerikai favágásból, valami Igazit szeretne
alkotni. És erre az európai, azaz a francia piac ad csak lehetőséget.
Legközelebb Brüsszelben találkoztunk, a Nemzetközi Képregényfesztiválon. Attila a
nagyok között ült, a Hypnos-t dedikálta a Lombard standján. Nem igazán szeretett szerepelni, a
workshop-ot, amit a magyar képregényről kellett volna tartania, inkább lepasszolta, csakhogy
megmutathassa a családjának Brüsszelt.
Aztán jött Matz-zal, a világhírű forgatókönyvíróval, későbbi barátjával, hozta a Kivarrt-ot,
amivel megint csak sikerült tovább erősítenie a Futaki-brandet.
Egy dolog sokáig nem adatott meg neki, pedig nagyon vágyott rá: hogy itthon is
elismerjék. Az itthonmaradtakhoz, ehhez a kicsi, némileg provinciális magyar képregényes
közeghez nem jutott igazán el. Aztán a Budapest angyalával, majd A Puskással itthon is
megmutatta, mire képes.
Sokan persze fanyalogtak, de igazából csak egy dologba tudtak belekötni, mégpedig abba,
hogy ezek a képregények, melyek a hazai képregénykultúra csúcsát jelentik, állami megrendelésre
készültek. Többször beszélgettünk erről Attilával, és mi, akik egy kicsit legalább ismertük, tudtuk,
mennyire fáj neki, hogy még egy Alfabéta (a Magyar Képregény Szövetség díja az adott évi
legjobb képregényeknek) vagy egy Korcsmáros Pál-díjra sem tartották itthon érdemesnek.
Szerencsésnek érzem magam, hogy nekünk sikerült együtt dolgozni. A Hősök tere
képregényantológia rajzológárdájának összeállításakor nem kevés meggyőzésre volt szükség. „De
hát egy Futaki-rész nélkül hogyan lehet bemutatni a modern magyar képregényt?” – tettük fel
neki a kérdést. Erre persze elvállalta. És a Kossuth-történet, mely az utolsó itthon elkészült saját
képregénye, méltó befejezése lett a 13 magyar képregényrajzolót felvonultató albumnak.
Az utolsó közös munkánk a Magyar Rock-történet lett. Ezt nem ő rajzolta, viszont végre
kipróbálhatta magát szerkesztőként, azaz művészeti vezetőként. Ütötte-vágta a fiatal, általa
tehetségesnek tartott rajzolókat, hétszentségelt a szövegeken, a lektoráláson, órákat vitázott a
borítón, és általában hetente egyszer összeveszett mindenkivel, aki szerinte akadályozta a MŰ
elkészülését. De nekem úgy tűnt, élvezi, hogy belekóstolhatott a másik oldal kenyerébe.
A Rocktörténet megjelenését éppen hogy megélte. A díszbemutatóra már egészségi
állapota miatt nem tudott eljönni. Pedig mennyire élvezte volna a reflektorfényt. Hiszen ez most
teljesen az ő gyereke volt. És hitt benne, hogy ez a könyv nemcsak ahhoz a pár elvakult
képregénygyűjtőhöz, de sok ezer emberhez is eljut.
És eljutott. De ezt már az Attila nem élhette meg.
Sok terv, számtalan megkezdett rajz, közel harminc befejezett képregény és egy kisfiú
maradt utána. Remélem, ennek a kisfiúnak, ha felnő, a háta mögött összesúgnak majd az emberek: Tudod, ki ez? Hát annak a Futakinak a fia. Aki azokat az eszelősen jó noir
képregényeket rajzolta.
Mészáros János, a Képes Krónikák vezetője
A kultura.hu-n Demeter Szilárd is megemlékezett a képregényrajzolóról.
