Bognár Szilvia (1977) a mai negyvenes népdalénekes generáció egyik legjelentősebb képviselője. Hangban, technikában, zeneiségben, belső rezgésben lazán versenyre kel a népzenei/világzenei színtér ünnepelt sztárjaival, a zajos sikerhez gyakorta szükséges szerepjátszás, magabiztosság-többlet és megfelelési kényszer azonban neki alkatilag nem megy. Szombathely szülöttje, tizenhat évesen a Vasi Népdalstúdió tagja, később a Boglya együttes és az Anima Sound System énekesnője lett. 1998-ban költözött Budapestre, jött a Makám, a Vándor Vokál, majd – Szalóki Ágival és Herczku Ágnessel – a Szájról szájra produkció. 2006 óta pedig sorra jelennek meg önálló nagylemezei.
Amikor 1995-ben megkaptad a Népművészet Ifjú Mestere címet, Kallós Zoltán hangosan háborgott azon, hogy „mit is tudhat ez a tizennyolc éves lányka a népi kultúráról”. Könnyen túltetted magad rajta?
Nagyon megdöbbentett a kijelentése, de aztán rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Ez a díj arra eszméltetett rá, hogy még komolyabban vegyem az egészet. A népzenével, a népdalokkal amúgy még a Tanai Erzsébet vezette Vasi Népdalstúdióban ismerkedtem meg, később énekesként csatlakoztam a Boglya együtteshez, táncolni kezdtem a Szökős néptáncegyüttesben, tehát több vonalon közeledtem a népi kultúra felé. Huszonegy éves koromban pedig felvételiztem az ELTE néprajz szakára, hogy legyen hozzá kellő tudományos alapom, háttértudásom is.
Közben azért volt némi kitérő a pályádon: három évig énekeltél az elektropopos Anima Sound Systemben. Hogyan keveredtél ebbe a gyökeresen más zenei világba?
Prieger Zsolték ugyanabban a művelődési házban próbáltak, ahol a Vasi Népdalstúdió működött. Ráadásul Tanai Erzsébet fia, Németh Gergő és férje, Tamás, ebben a csapatban zenéltek. A zenekar kérte, hogy ajánljanak nekik egy lányt, aki énekével feldobhatná a drum & bass, reggae alapokat. Nekem ez akkor izgalmasnak, újszerűnek tűnt, így igent mondtam. Az Anima világát akkoriban még inkább az akusztikus hangzás jellemezte, a következő években mentek át fokozatosan az elektronikus tánczenébe.
Három lemezt készítettetek együtt, többek között a nagy áttörést hozó 1997-es Anima című albumot. Azt követően viszont kiváltál a csapatból. Úgy érezted, túl messzire kerültél attól, ahonnan elindultál?
Nagyon fiatal voltam, amikor csatlakoztam hozzájuk, sok mindenbe nem láttam bele. Egyre elhivatottabban foglalkoztam a népi kultúrával, és egyre inkább azt éreztem, a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Azt véltem, ha egyáltalán fel lehet dolgozni a népzenét, akkor annak más a módja. Közben pedig az Anima énekeseként olyan fajta sztárolással találtam szembe magam, ami teljesen idegen tőlem. Bár tinédzserként sok zenét szerettem, nekem sosem voltak poszterek a szobám falán, senkiért nem rajongtam. Ez a fajta közönségreakció egy idő után kifejezetten idegesített. De ami ennél is fontosabb volt, zeneileg sem találtam a helyem az Animában.
Az elmúlt években – a Shalom album húszéves évfordulója óta – mégis viszonylagos rendszerességgel fellépsz velük.
Az Animában eltöltött időszak fontos három év volt az életemben, sokat tanultam általa, és amikor Prieger Zsolt 2015-ben az évforduló kapcsán megkeresett, nem lehetett nemet mondani. De nem akartam úgy énekelni, mint akkor. A cél épp az volt, hogy a tapasztalataimat és a lelkületemet beletegyem, és másként, finomabban nyúljak a dalokhoz. A lemez újrabemutatót később elvittük más városokba is, aztán részt vettem a zenekar huszonöt éves fennállását ünneplő 2018-as sorozatban, sőt, tavaly is, idén is vendégeskedek a csapatnál. Nem szándékozom visszatérni ebbe a közegbe, de valahogy mégis örömmel vállalom, élvezem ezt a néhány alkalmat. Az énem ritkán felvillantott darabját viszem ilyenkor színpadra.
A kilencvenes évek végén pályád következő állomása a Makám együttes volt, ahol akaratodon kívül mindjárt konfliktushelyzetbe kerültél bele, melyben Lovász Irén és Krulik Zoltán koncepciója ütközött egymással. Az eredetileg Lovásszal tervezett lemezbe Krulik később téged is bevont, és bár a Skanzen szép és újszerű anyag, a kétféle énekstílus egymás mellettisége elég zavaró lett rajta. Ráadásul e konfliktus levét alapvetően te ittad meg.
Szerintem is inkább zavaró, sok esetben kioltja egymást. Nyilván Irén sem érezte magát a helyén, azóta láttam a saját produkciójában, messze felszabadultabban énekelt, mint a Makámban. Viszont zeneileg és emberileg is sokat tanultam az ott eltöltött évek alatt. Akkor kerültem fel Budapestre, a nagy ismeretlenségre, egy darabig nem is akadt sok megmutatkozási lehetőségem. Nem vagyok az az önmenedzselő fajta, ezért ki kellett várnom azt a folyamatot, amit sorsnak vagy szerencsének is nevezhetünk: hogy barátságokon és munkakapcsolatokon keresztül mégiscsak kapjak örömteli lehetőségeket, meghívásokat.
Ekkor jött a Vándor Vokál?
A kettő inkább párhuzamosan futott. A Makámból egy év után kiléptem, de később Krulik Zoltán ismét megkeresett. A Vándor Vokál igazi hobbizenekar volt, viszont fantasztikus élményeket adott, az együtténeklés nagy pillanatait. És általuk ismertem meg a bolgár, a délszláv, a horvát, a szlovák és a korzikai dalokat, és bennük azt a többszólamúságot, ami a magyar népzenében nincs meg.
2006-ban jelentetted meg első, még hagyományos hangvételű szólólemezed, a két évvel későbbi Semmicske énekek című anyagod viszont lényegesen modernebb megszólalású volt. Ezek szerint ezen a téren is változtál?
Sokáig valóban ragaszkodtam az eredeti előadásmódhoz, de átlátva a hagyományos kultúrában a népdal élettanát, elkezdtem bátrabban kezelni a dalokat. A saját album ötlete régóta érlelődött a lelkemben, de a megvalósításához szükség volt ahhoz, hogy a Makámban megismerkedjem Kovács Zoltánnal, aki nemcsak a férjem, de az alkotótársam is lett. A gondolataimat, vágyaimat ő zenébe, dalokba tudta önteni. Az új album valóban modernebb. Természetesen rá is hatottak a korábbi élmények, csak úgy, mint kedvenc előadói. Ugyanakkor ő mindebből olyan saját világot formál, amely magyarországi világzenei viszonylatban új és felismerhetően a miénk.
A Semmicske énekek egyébként valóban azok: legtöbbjük rövid, kedves dallam, amit az ember szívesen dúdolgat. Van, amelyik díszítettebb, de szintén csak pár soros, viszonylag egyszerű dallamvonalú. Ennek ellenére ezek a dalok igen sokfélék, mondanivalójukban is különbözőek, de természetesen valamennyi fontos emberi érzelmeket és gondolatokat fogalmaz meg. A dal minden műfajban az önkifejezés eszköze.
Pályádon fordulópontot a Csintekerintő című gyerekműsorod és az abból készült lemezed hozott, amit 2010 decemberében debütáltál a Millenáris Fogadóban. Hogy saját gyerekműsorod vagy legalábbis családi koncertprogramod legyen, a szervezők számára régóta kézenfekvőnek tetszett. Mégis, mi változott meg ekkor?
Magam is régóta érleltem ezt a gondolatot, de valójában csak 2007-től, Janka születése után kerültem olyan élethelyzetbe, lelki állapotba, ami ehhez szükséges. Akkor érkezett meg az igazi belső késztetés, és akkor sem rögtön. Janka egyébként ügyesen felhívta a figyelmünket, hogy a gyerekeknek szóló zene nem feltétlenül egyszerű, szájbarágós, vagy akár nem is szöveges. (Az ő nagy kedvencei közé tartozott például Béla Fleck egyik albuma, rajta a „cicás zene”).Aztán a kétezres évek végén már számtalan ilyen jellegű felkérést kaptam, de ezekre még rendre nemet mondtam. Mígnem 2010 februárban egy prágai invitálásra rábólintottam, vélhetően azért, mert az kellőképp messze volt ahhoz, hogy e szerepkörben tesztelhessem magam. Ennek hírét olvasta a honlapomon Adonyi Adrienn, a Millenáris koncertszervezője, és miközben két másik – gyerekműsorral történetesen rendelkező – énekesnővel Gryllus Dániel hatvanadik születésnapjára készültem, odalépett hozzám és rákérdezett. Hogy mi ez, és meséljek, mégis mit énekeltem a cseh fővárosban. Persze erősen zavarba jöttem, mivel továbbra sem éreztem késznek erre magam, csak annyit mondtam, tényleg szeretnék ilyesmit, ha előrébb tartok vele, szólni fogok. A jelenlévő Palya Bea és Szalóki Ági azonban biztatott, hogy vágjak bele bátran, egyfelől képes vagyok rá, másfelől a piac simán elbír egy újabb színvonalas gyerekműsort.
És elbírt?
Akkoriban igen. Így 2011-eben megszületett a Csintekerintő lemez, majd 2013-ban az ikerlányaim és éveken át rendszeresen hívtak ezzel a műsorommal. Az elmúlt években azonban úgy érzem, a hazai fesztiválokon és a kényszerűségből sokkal profitorientáltabb művelődési intézményekben a nálunkénál sokkal populárisabb produkciók iránt növekszik az igény. Ebből a szempontból a Fonó igazi kulturális sziget, hiszen azon kevés intézmények egyike, amely megtartotta az eredeti irányvonalat és értékrendet. Itt is szélesebb lett persze a paletta, de rendszeresen muzsikálhatnak itt azok, akiknek egyébként a hazai zenei életben egyre kevesebb helyük van.
A Zeneházzal amúgy mikor találkoztál?
Szerintem már a Fonó legelső szilveszterén részt vettem: tizennyolc évesen Piri Viki barátnőmmel utaztunk fel Vas megyéből, és hajnalig táncoltunk. Emlékszem, Csatai László Csidu mezőségit próbált a lábunkba pumpálni éjjel három-négy óra tájban. Szerintem le sem feküdtünk, úgy utaztunk haza a hajnali vonattal. Szóval akkora örömöt jelentett a Fonó Budai Zeneház megalakulása még 250 kilométerre innen is, hogy rögtön idevonatoztunk. Később, mikor felkerültem Budapestre, táncházba is sokat jártam ide, de sokkal inkább a Makám, illetve az utána jövő saját produkciók révén vált igazán otthonossá számomra a hely.
Az elmúlt évtizedben Te is egyértelműen kiléptél a tisztán népzenei közegből, és számos világzenei, régizenei, klasszikus zenei projektben veszel részt. Mennyire okoz számodra nehézséget elhagyni a komfortzónád?
Egyáltalán nem, sőt, kifejezetten élvezem. A sajátjaink is világzenei produkciók, többféle égtáj és zeneiség felé fordulunk, már ezekben másképp szólal meg egy-egy népi dallam. Ugyanez igaz Kiss Feri és az Etnofon dalaira, akiknél korábban sokat vendégeskedtem. De tavaly Nikola Parov és Herczku Ágnes produkciójába kaptam meghívást, Szalóki Ágival pedig régizenei-népzenei karácsonyi műsorral koncerteztünk.
Az elmúlt évtizedben egyre több az olyan figyelemre méltó próbálkozás, amely a különböző műfajok – népzene, klasszikus zene, régizene, jazz – találkozási pontjait keresi. Számomra ezeknek abszolút pozitív a zenei hozadéka.
Szokolay Dongó Balázzsal és Tóth Lacával részt vehettem egy Bartók-projektben; többször felléphettem a klasszikus fuvolaművész Fülep Márkkal, akinek a technikai tudása és tiszta játékmódja egészen más dimenzióban tudja megjeleníteni a népzene és a klasszikus zene közti hidat; ugyancsak a műfajok közötti találkozási lehetőségeket keresi az Esszencia együttes is, amelynek másfél éve vagyok énekese; és szintén kilépést jelent a kortárs zenei Sator, mely sajnos alkalmanként működő formáció, de épp most vettünk fel új anyagot, ezúttal főleg nem latin, hanem magyar nyelvű imádságokra koncentrálva.
És mi a helyzet a saját világzenei csapatoddal, az etNoéval?
Két év szünet után, ha minden igaz, idén ismét koncertezünk. Közben a férjemet, alkotótársamat, Kovács Zoltánt az akusztikus hangzásvilág kezdte izgatni, a cimbalmos Szabó Danival és az ütőhangszeres Szalai Petivel alakult egy kvartettünk, ami Dani balesete miatt sajnos rövid ideig élt. De tavaly e repertoár megszólaltatására létrejött a Bognár Szilvia Sextet amellyel főként magyar, de bolgár, cigány és görög dalokat, feldolgozásokat is játszunk. Úgyhogy gyakorlatilag most két felnőtt produkcióm fut párhuzamosan. Mellette persze ott van a családoknak, gyereknek szóló projekt, az öt fős alapformációmmal, s velük egyre erőteljesebben mozgunk a versek irányába. Jórészt klasszikusok (Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Hajnal Anna, Nagy László) és van egy saját írás, a Titoktok,melynek címét Szabó T. Annától kölcsönöztem, és amely a még idén megjelenő újabb lemez címadó dala lesz. Úgyhogy ilyen kirándulásokat teszünk, és nagyon élvezem, mikor kilépek a népzenei világból, és máshogy is próbálgathatom a hangomat és a stílusokat. A zenekarnak meg lényegében minden fekszik.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
