Az 1973 nyarán indult, a népzenei revival egyik úttörőjének számító Muzsikás együttes alapító-prímása, egyik szellemi vezére, az MTA Pszichológiai Intézetének volt matematikus munkatársa, nem mellesleg gyakorló gombász és lelkes természetbarát. Roppant tudatosan éli az életét, évekre előre tervez, és minden lényegeset elrak, dokumentál. Zenei ízlésben és gondolkodásban a klasszikus értékrend híve, helyzete mégis különleges, hisz Sipos Mihály (1948) a klasszikus zenei előadókkal és a népzenészekkel egyaránt megtalálja a közös hangot.
Anyai ágon évszázados zenésztradíciókkal rendelkező polgárcsaládból származol, a muzsikálás, a közös éneklés mindig is hangsúlyos szerepet töltött be az életetekben. Gondolom, evidens volt, hogy a szüleid a Kodály-módszert az elsők között alkalmazó Lorántffy utcai ének-zenei általános iskolába írattak be.
Valóban így van, hisz édesanyám családjában mindenki játszott hangszeren, az éneklés is általános volt, ahogy gyerekkoromban nálunk is odahaza. Ő maga még a Zeneakadémiára is járt két évig, de a történelem közbeszólt. Édesapám, Sipos Gyula újságíró, költő pedig a népi kollégiumok etalonjának számító Györffy Kollégium egyik alapítója, ahol a mindennapos művelődés részének számított az éneklés. Így természetes volt, hogy beírassanak a Kodály által kezdeményezett és pártfogolt ének-zeneibe, a Lórántffyba. Kodály segítségével olyan kiemelkedő zenepedagógusok keze alatt fejlődhettünk, mint Bors Irma vagy Csík Miklós, és olyan világhírű művészek jöttek a zeneibe, mint Sosztakovics, Britten, Pablo Casals vagy Yehudi Menuhin, akinek a muzsikálását hallani az iskolánkban sokunknak meghatározó volt. Őket a Kodály módszer nagyon érdekelte: az éneklésünk, a szolmizálásunk, a többszólamú kottaolvasásunk. Gyakran ők maguk is adtak megoldandó zenei feladatot.
Amúgy kötelességtudó gyerek voltál?
Meglehetősen. Gyorsan és könnyedén tanultam, jeles bizonyítvánnyal, bár a magatartásom nem volt mindig példás. Már legalább hét éve szorgalmasan hegedültem, amikor valami átváltott bennem. Bach d-moll partitájából kellett gyakorolni. Egyszer csak megszűnt az idő. Szóltak a szüleim, hogy vacsora. Mondom, mindjárt jövök. Egy óra múlva megint jött édesanyám, mondom, még öt perc. Aztán jött apám, hogy ne haragudj, de abba kell hagyni, a felettünk lakó Babos néni idős asszony, és már éjfél van. Most úgy gondolom, ez az, amikor a belső lélek összeér azzal, ahogy az ember zenélni tud. Lehet, hogy egy darabig csak saját magát kezeli ezzel, de aztán lehet, másokat is.
A nagy beatgeneráció tagjaként mennyire voltál fogékony az új idők új dalaira?
A zeneiben a kedvünkért zseniális osztálytársunk, Joó Árpi gyakran eljátszotta zongorán az előző esti külföldi rádióadás legújabb számait. Elementáris élményt jelentett a Shadows, majd később a Beatles teljesen új zenei- és hangzásvilága. Hatására szinte mindenki gitározott, zenekarról álmodozott. Mi is. Osztálytársam, Nyerges András saját kezűleg készítette gitárját, és többünket bevezetett a hangszedő-tekercselés rejtelmeibe. A beatzene a mi generációnknak végtelen szabadságérzetet adott. Meg az összetartozás élményét. A saját korosztályunk függetlenségét. Nemcsak az idősebbekétől, hanem picit a létező társadalomtól is. Ezért vonzott a beat-zene egyetemista koromban is a bulikban, a zenekarok közelébe.
Te még ahhoz a zenészgenerációhoz tartozol, amelynek volt polgári állása, olyannyira, hogy az MTA Pszichológiai Intézetének matematikus munkatársaként mentél nyugdíjba. Miközben a Muzsikás együttessel a világ legpatinásabb koncerttermeiben léptél fel. Mennyire lehetett összeegyeztetni e két hivatást?
Számomra ez állandó logisztikai kihívást jelentett, hiszen mindig a család-munkahely-zenélés szentháromságában éltem. S mivel az ember ritkán képes párhuzamosan működni, inkább „soros kapcsolásban” tevékenykedik. Az eltérő területek közötti váltás kezdetben rengeteg energiámat emésztette fel. Idővel viszont kitapasztaltam, elsajátítottam a szüntelen átállás/visszaállás technikáját, és talán az én életem is példa arra, hogy kellő odafigyeléssel mindez megoldható.
A népzene mikor fertőzött meg?
1972 augusztusában. Persze sok örömet leltem a népdalban már gyerekkoromban, a zeneiben és később is, például amikor a szakdolgozatom írásakor az MTA Népzenekutató Csoportjában eredeti énekes felvételeket hallottam. Mégis, elemi-zsigeri szinten 1972 augusztusában Erdélyben érintett meg. Történt, hogy az egyetem elvégzése után építész barátommal, Kovács Sándorral csavargásaink során elkeveredtünk Mérába, ahol épp lagzit ültek. Kinn az orgonabokrok alá húzódva hallgattuk, ahogy az öreg „Árus” bandája lenyűgözően muzsikált. Nem mertünk bemenni, még nem tudtuk, hogy a lakodalom errefelé nem családi, hanem falusi ünnep. Úgyhogy csak kívülről hallgattuk élvezettel. Másnap reggel az utcán sétálva behívtak az első házhoz, megreggeliztettek, majd nyílt az ajtó, és egy középkorú, de fiatalos mozgású férfi lépett be rajta. Bemutatkozott, hogy ő Kallós Zoltán. Kérdeztem, csak nem rokona a híres gyűjtőnek? Mire mondta, ő maga az. Mondom, az nem lehet, az az ember már annyit gyűjtött és publikált életében, hogy bizonyára ősz öregember. Hamar összebarátkoztunk, ő mesélte, hogy Széken milyen remek táncházak és vonósbandák vannak. S mivel látta rajtam az érdeklődést, rögvest hozzátette, hogy szeptembertől Budapesten is lesz már ilyen muzsika, mégpedig a Bartók Táncegyüttesben. Így találkoztam előbb Széken Csoóri Sanyival, majd a Bartókban Timár Sanyival, Halmos Bélával, Sebő Ferivel, a Virágvölgyiékkel.
Egyenes út vezetett innen a Muzsikás 1973-as megalakulásához?
Nem mondanám. 1973 májusában pusztán baráti szívességként kísértem el Hamar Danit és Csoóri Sanyit a Népművészet Ifjú Mestere címért zajló megmérettetésre. Bár gyerekkorom óta hegedültem, a Bartók együttesben brácsáztam, így a prímás szerep önmagában komoly kihívást jelentett. Másrészt egyáltalán nem ambicionáltam, hogy szólista legyek. Így csak annyit mondtam nekik, hogy szívesen segítek, de nem versenyzem. Úgyhogy nem is adtam be pályázatot. A szereplésünk után azonban odajött a zsűri – amelyben olyan komoly szaktekintélyek ültek, mint Martin György, Olsvai Imre, Timár Sándor és talán Maácz László –, hogy ezúttal kivételesen elfogadnak utólagos jelentkezést. Közvetetten ezzel jelezték, hogy nem lehettünk annyira kutyaütők. Aztán június végén megjött a hivatalos értesítés, hogy megkaptuk a címet Sebő Ferenccel és Halmos Bélával, a táncosok között pedig Pálfy Gyulával és Tóth Lajossal egyetemben. Ez a szakmai elismerés nyilván elgondolkodtatott. Meg ambíciót erősített. Egyben elfogadtam, hogy attól kezdve a nyilvánosság előtt is hegedülök.
A városi táncház, mint újfajta szórakozási és művelődési forma alapvetően Sebőékhez és a Muzsikáshoz köthető. Miként emlékszel az első alkalmakra, milyen eredők mentén jöttek azok létre?
Emlékezetem szerint 1973-tól volt az FMH-ban havonta egy – a széles közönség számára nyitott – „nagy reprezentatív” táncház. Ebben Timár Sándor tanított vagy tíz pár bartókos táncossal. A közönség egy része beállt a táncba, a többségük pedig – jórészt értelmiségiek – őket körbe állva, érdeklődve figyelték ezt az új jelenséget. Halmos Béla, Sebő Feri és Virágvölgyiék muzsikáltak, akik megengedték, hogy mögöttük ott legyünk, zenéljünk. Még 1973 szeptemberében a havi „nagy reprezentatív” táncház mellett heti gyakorisággal – tanfolyam jelleggel – elindítottuk ugyanott a Muzsikás klubot, előtáncház néven. Ezt hívhatjuk „kis” táncháznak, ahol csupán egy bartókos pár tanított, és csak mi hárman muzsikáltunk: este hattól kilencig tanítás, majd egy óra össztánc. Végül is ez a forma vált azután a későbbi táncházak mintájává. Persze mindez sokat jelentett a Muzsikás fejlődésében is, annyira, hogy amikor Feri és Béla fél évre Japánba mentek zenélni, Virágvölgyiékkel már át tudtuk venni a havi egyszeri „nagy” táncházak muzsikálását is a.
Apró érdekesség, hogy 1973. november 27-én – a még mindig Japánban tartózkodó Sebő és Halmos kérésére – a Muzsikás nyitotta meg az első táncházat a később legendássá váló Sebő-klubban a Kassákban. De így volt ez később a Bem rakparton (Virágvölgyi együttes), a Várban (Téka), vagy az FMH-val párhuzamosan tartott második klubunk Belvárosi Ifjúsági Házban (Kalamajka) is.
Nyilván praktikus okokból is kértek fel minket ezek a zenekarok: táncházas körökben a hetvenes évek második felében a Muzsikás számított a legismertebbnek, és ha a saját klubunkban meghirdettük, hogy legközelebb máshol is játszunk, az érdeklődő fiatalok boldogan vonultak oda. Törzshelyünknek viszont megmaradt a Fővárosi Művelődési Ház, amelynek égisze alatt 1975-ben és 1978-ban is megjelent egy közel hatvanoldalas közművelődési jellegű Muzsikás-kiadvány, hasznos forrásanyagként a későbbi táncházak számára.
Ugorjunk nagyot az időben, egészen a kilencvenes évek végére, amikor is Csoóri Sanyi kiválása után Te lettél a Muzsikás legfőbb szellemi-zenei meghatározója. Ettől kezdve a zenekar egyre inkább a klasszikusabb, sok szempontból konzervatívabb értékek felé fordult. Mindenekelőtt a népzene és a klasszikus zene közti kapcsolódási pontokat keresve. Majd hosszú évek munkájával szépségesen kibontva azt. Ennek legfontosabb hangzó dokumentuma az 1998-ban megjelent Bartók album, amelynek révén az ezredfordulón a világ legpatinásabb koncerthelyszíneire sikerült elvinnetek a magyar népzene jó hírét. Viszont azóta sem született újabb Muzsikás-stúdióalbum. Már nem is fog?
Kicsit messzebbről kezdem. A hetvenes évek közepén kezdeményezésemre vezettük be a Muzsikásban a vétós demokráciát. Lényege, hogy csak olyan felkérést vállalunk, csakis olyan elképzeléseket valósítunk meg, amire minden tag rábólint. Mindez persze időnként jelentősen lelassította a döntési folyamatokat, de a mai napig együtt vagyunk. Amikor valamennyien úgy érezzük, hogy ideje van, akkor kell megcsinálni a következő stúdióanyagot. A Bartók Album is akkor született meg, amikor mindannyian elhatároztuk. Persze a munkában már különböző szerepek alakultak ki. A szellemi kialakításban döntően Éri Péterrel ketten vettünk részt. Amúgy pedig a mai internetes világban jelentősen csökkent a lemezek szerepe. Ma a hangsúlyt arra tesszük, hogy színvonalas koncerteket hozzunk létre. A legkisebbeknek pedig ott van hetenként az FMH-ban évtizedek óta működő gyerektáncházunk, iskolásoknak-középiskolásoknak a 2004 óta futó – a MOL által támogatott, ingyenes – Rendhagyó énekóra sorozatunk. Ez utóbbi célja elsősorban az, hogy akusztikus hangszerekkel közvetlen zenei élményhez juttassuk a gyerekeket. Akik zöme még életében nem járt koncerten. Főleg nem olyanon, ahol népi hangszerek szólalnak meg. Abban a 45 percben viszont olyan közös élményben lehet részük, ami kinyithatja a szemüket.
Merthogy a történelem során mindig jelen volt három lényegi közösségi dolog: a hit, a nyelv és a zene. Ezek nélkül nehezen lehetünk egészséges lelkű, harmonikus emberek.
A zenélés és a matematika mellett régóta foglalkoztat a természet és a gombászat. Miként lehet beilleszteni ezeket az amúgy is zsúfolt életedbe?
Ha tetszik, életvitelem része a természetjárás. Ott kiderül, mi az, ami mélyen foglalkoztat, ami megfog. És ebből mi hasznos másoknak. Hogyan lehet a felvállalt munkákat önművelésre, önnevelésre fordítani. Bármikor szívesen kimegyek az erdőbe: nincs rossz idő, csak alkalmatlan öltözet. És ha hagyja az ember, az elme egészen különös módon kezd működni. Bekapcsolódik a fák, a növények, az élőlények világába, a figyelem szétszóródik, és ebben az állapotban hihetetlen asszociáció-tömeg suhan át. Ebből egyszer csak kibontakozik mi is fontos most számodra, mi foglalkoztat igazából. Ezen azután majd aprólékosan dolgozni kell.
Évtizedek óta a Fonóban (is) próbáltok, annak vezetője, Horváth László szervezi a nagyobb koncertjeiteket. Miként alakult a Zeneházzal a kapcsolatotok?
A Fonó számomra az elsődleges példa, hogy miként kell működnie egy, az egész Kárpát-medencére kitekintő, itthon is mértéket adó intézménynek. Lukács Józsi elméleti fizikus és gyakorlati üzletember, aki egy omladozó gyárépületből izgalmas művészeti központot varázsolt. Otthont adott falusi zenészeknek, táncosoknak, kísérletező kedvű városi muzsikusoknak és táncoktatással egybekötött táncházaknak is. Meg a nagy ívű népzenei gyűjtésnek, az Utolsó Óra programnak, melynek legfontosabb pillanatait a Fonó – a Hagyományok Házával karöltve – CD-n is kiadta. A Fonóban stúdiót alakítottak ki, és lehetőséget adtak arra, hogy különböző szintű előadók megmutathassák magukat a közönségnek. Bár a Muzsikás valóban rendszeresen ott próbál, a Zeneházban ma már csak elvétve lép fel. Hasonló történt, mint a táncháztalálkozóval, vagy a táncházi lemezek esetében: az elinduláskor értelemszerűen részt veszünk benne, de aztán jönnek a fiatalok, akik a maguk tudásával tovább viszik, új utakra.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
