Idén ünnepli fennállása ötvenedik évfordulóját a csillagász-táltos Grandpierre Atilla vezette Vágtázó Halottkémek, mely február 14-én a Magyar Zene Házában mutatta be legfrissebb nagylemezét. Ennek kapcsán tekintettük át a műfajilag nehezen beskatulyázható, a punk, a sámánlét és a „mágikus” népzene között mozgó zenekar öt évtizedes pályáját.
„Mi nem szórakozunk. Nehogy azt higgyétek, hogy itt szórakozni fogtok. Aki szórakozni akar, tűnjön haza! Otthon szórakozzon a tévé előtt!” – adta meg az alaphangot Grandpierre Atilla 1978 tavaszán a VHK első, országos jelentőségű koncertjén, majd társai belecsaptak a húrokba, és vad, felajzó, minden zenei formának és szabálynak fittyet hányó műsorukkal valósággal transzba ejtették (más olvasatban: sokkolták) az egybegyűlteket. A koncertet a rendezők félbeszakították (ez jó ideig „hagyománnyá” vált az esetükben), a BME Münnich-kollégium kulturális nevelőtanárát pedig kirúgták az állásából.
Ekkor már három éve annak, hogy Grandpierre mindenféle furcsa és vad krautrockfelvételeket (Amon Düül, Ash Ra Tempel) meg különböző ázsiai, afrikai és európai népzenéket mutatott Ipacs Lászlónak és Czakó Sándornak. Ezeket aztán házibulikon hajnalig hallgatták, elemezték, hogy kiben milyen érzéseket és képeket indítanak el. Grandpierre pedig úgy vélte, céljaik kifejezésére a Vágtázó Halottkémek a legjobb név (a halottkém „a végső azonosítás emberére”, a vágtázó meg a dinamizmusukra utal).
A VHK a nyolcvanas évek hajnalától a legfelkavaróbb társaságok egyikének számított Magyarországon, a szokatlan külsőség, öltözék, színpadi viselkedés alapján besorolták az „őspunkbandák” közé. Valójában a zenekar sem akkor, sem később nem tartozott egyetlen beskatulyázható stílusba, irányvonalba sem, hanem következetesen a maga „életzenéjét” játszotta, Grandpierre Atilla énekes személyében pedig ugyancsak eredeti egyéniség és teoretikus bukkant fel a hazai rock világában, aki gyökereit az ősi mágikus népzenében kereste.
Grandpierre a kezdettől jellegzetes, különleges hatású színpadi tánccal (pogózással) lepte meg a közönséget, ami saját bevallása szerint 16 éves korában egy Liversing-koncerten tört rá először, és attól kezdve védjegyévé vált. Erre a szokatlan „mozgáskultúrára” lett figyelmes egy Beatrice-koncerten Bódy Gábor is, így került be aztán Grandpierre Atilla – és általa a zenekar – az 1982-ben forgatott, 1983-ban bemutatott Kutya éji dala című filmbe.
Nyolcvanas évekbeli koncertjein a VHK nemcsak az ösztönből jövő folyamatzenéjével borzolta a konzervatívabb felfogásúak idegeit, hanem sokszor színpadi megjelenésével is. Grandpierre hol fűcsomókba varrva, hol nyers húsokkal teleaggatott trikóban, indián harci színekben pompázva tolmácsolta látomásait, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorta külsőségek alapján ítélkező hivatal igyekezett ellehetetleníteni a zenekart. Az is igaz, hogy a VHK üzenete még a velük szimpatizálóknak sem mindig jött le, a nyolcvanas években adott koncertjeiken többen csak végtelen energialöketet, agresszív zajkeltést és féktelen body actiont láttak-hallottak-érzékeltek.
A nyolcvanas évektől azonban felfigyeltek rájuk művészvilág-berkekben. A Filmgyár K szekciójának játékos vetélkedőjén első díjat nyertek a Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport és a Neurotic előtt. Az évtized közepétől saját Rituális Színházuk előadásaival vezették be nagyobb koncertjeiket, és a társulattal gyakran szerepeltek nagy nemzetközi fesztiválokon, elsősorban Nyugat-Németországban.
A Vágtázó Halottkémek a középiskolások és egyetemisták egyik kedvencévé vált. Baksa-Soós Vera segítségével egyik (mai füllel amúgy érdektelen) felvétele felkerült a Fix Planet nyugatnémet újhullámos válogatásalbumra, és az évtized derekán már rendszeresen klubturnéztak Nyugat-Európában. Miközben idehaza egészen 1986-ig gyakorlatilag indexre voltak téve, a nyugat-európai magyar kulturális napoknak egy évtizeden át állandó vendégei voltak.
A nyolcvanas évek végén ismerkedtek meg egy müncheni klub vezetőjével, Dietmar Lupferrel, aki a menedzserük lett, az első nagylemezüket (A halál móresre tanítása) 1988-ban az ő cége (Sonic Boom) publikálta, akárcsak a következőt (A világösztön kiugrasztása, 1990). Jello Biafra (Dead Kennedys) cége, az Alternative Tentacles a kilencvenes évek elején újra kiadta több lemezüket CD-n is.
1990-ben meghívták őket a New York-i New Music Seminarra, zenéjükről a New York Times elismerően írt: „A VHK zenéje alapvető, elementáris, telített megszállott, felvillanyozó szenvedéllyel.” Az Institute of Shamanic Studies kiadta egyik koncertjüket mint sámánzenét. Európa legtöbb országában megfordultak, különösen Nyugat-Németországban léptek fel rendszeresen. Az angol Melody Maker is többször írt róluk lelkesen.
A VHK életében az 1996-ban felvett, 1997-ben megjelent Az Éden visszahódítása I. több szempontból is új korszakot nyitott: egyrészt friss erők érkeztek a csapatba, másrészt a korábbinál lényegesen szélesebb zenei skálán mozogtak. Magyar, török és görög népzenei elemeket és számtalan akusztikus hangszert alkalmaztak, a Téka közreműködésével régi magyar táncot szólaltatnak meg, szilajul, csak befelé figyelve.
Az Éden visszahódítása I.-gyel ráadásul a VHK a Mahasz top 40-be is betört (három hónapig ott is tanyázott), sőt, egészen a 14. helyig kúszott rajta, ami mindenképpen azt jelezte, hogy a valamikor margóra szorított csapat a kilencvenes évek derekára befutott. Talán azért is, mert ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett. Ráadásul Az Éden visszahódítása I.-en – tőlük eléggé szokatlan módon – a megírt dalok kerültek az előtérbe, így a spontaneitás kevésbé jellemezte. Vágtázásaik, szabad szárnyalásaik, senkit és semmit figyelembe nem vevő vehemenciájuk ezáltal többeket érinthetett meg.
Az 1997 és 1999 között trilógiává bővült Éden-sorozat középpontjában a kozmikus erő állt, a kozmikus életösztön, Grandpierre Atilla életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi élet alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy, az emberi természettől idegen elvhez, az anyagelvűséghez tartozó normarendszert kényszerítsen az emberekre.
Grandpierre szerint tudatos énünket sikerült szembefordítani lélekközpontú, kozmikus énünkkel, elszakítva ezzel saját belső világunktól és a kozmosztól. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt az utat járjuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozott, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a kozmikus életerővel összekötő zenén és a lélekközpontú gondolkodásmódon keresztül vezetett volna.
A Vágtázó Halottkémek kétségkívül az Éden-trilógia idején ért népszerűsége csúcsára. A sorozat harmadik része, a Naptánc után azonban elfogyott a lendület, és 1999 végére végérvényesen elfáradt a csapat. Ahogy Grandpierre A magyarock története 2. című könyvben megfogalmazta: „megszűnt az egészet működtető varázslat.” Addig minden próbán és koncerten született valami új, attól kezdve viszont már csak a tehetetlenségi erő sodorta őket. Egészen 2001 januárjáig, amikor Grandpierre úgy vélte, a legtapintatosabb a VHK-val szemben úgy lehet, ha kilép.
2005-től aztán egy új, tizenegy fős társulatával, a nép- és jazzmuzsikusokból álló Vágtázó Csodaszarvassal folytatta a VHK által megkezdett utat, még szorosabban kötődve az „őserőhöz”, a népzenei hagyományokhoz. 2009-ben pedig Vágtázó Életerő néven folytatta az ezredfordulóig együtt játszó csapat legénysége, új dobossal. Azóta Grandpierre Atilla aktuális társaival ismét VHK néven koncertezik, és jelentet meg alkalmanként nagylemezeket (Veled haraptat csillagot!, 2012, A lélek mélyén, 2016, Életzuhatag, 2019, Fellázad a semmibe vett öröklét, 2025).
Az idei jubileumi évet – a Vágtázó Halottkémek ötven-, a Vágtázó Csodaszarvas húszéves – kellőképpen megünneplik. Terveik szerint 2025-ben minden hónapban meglepetéssel, kiemelkedő eseménnyel jelentkeznek. Mindenekelőtt elkezdik közzétenni az elmúlt évtizedekben született legfontosabb anyagaikat, a róluk megjelent cikkeket, interjúkat, válogatott próba- és hangfelvételeiket, videófelvételeket, koncertplakátokat és fényképeket. De legalább ilyen fontos, hogy ma este „minden idők legjobb sámán-punk bandája” friss anyagot (Fellázad a semmibe vett öröklét) mutat be a Magyar Zene Házában (az eseményre már kikerült „a minden jegy elkelt” tábla), májusban nagyszabású koncertet rendez a Budapest Parkban, miközben Grandpierre Atilláék a média területén is igyekeznek a köztudatban tartani a Vágtázó Halottkémek munkásságát, szellemiségét.
A Vágtázó Halottkémek Indulok című dala ITT hallgatható meg a popkulturális.hu oldalán.
