„A FONÓ-t azért alapítjuk, hogy legyen… egy hely, ahol össze lehet jönni” – írta 1995 májusában az alapító-tulajdonos Lukács József Lujó (a teljes szöveget lásd külön keretben), és az immár huszonöt éves intézmény azóta is sokkalta több koncerthelyszínnél, táncháznál vagy klubnál: olyan zenei-szellemi-közösségi műhely és találkozási pont, amely kétségkívül párját ritkítja a hazai kulturális életben. A negyedszázados fennállás kapcsán az induló stáb legfontosabb tagjai elevenítették fel a Fonó Budai Zeneház keletkezéstörténetét. Beszélgetőtársaim a Los Gringos együttes négy tagja – Kurdi Zoltán mindenes, az intézmény első ügyvezető igazgatója, László Sándor mindenes, a Fonó Records későbbi vezetője, Lukács József Lujó alapító-tulajdonos és Rádl Zoltán mindenes –, valamint a lemezboltot a kezdetektől vivő Mezei Péter.
László Sándor: Lujó rendszeresen lejárt a gyermekeivel a dél-amerikai zenét játszó első magyar együttes, a Ki mit tud?-győztes Los Andinos törzshelyére, a Somogyi Béla utcai Józsefvárosi Klubba. Imádta ezt a zenét, jó viszonyba került a zenekar tagjaival, olyannyira, hogy a gyerekek születésnapjára is a Los Andinost hívta vendégnek az Etele téri panellakásába.
Rádl Zoltán: Aztán 1992-ben sajátos körülmények kíséretében a Los Andinos hat tagjából öten eljöttünk. Amikor Lujó legközelebb lement a Józsefvárosi Klubba, nem értette, hogy hová tűntek az ismerős muzsikusok. A zenekarvezetőtől kapott egy narratívát, aztán megkeresett bennünket, és kapott egy másikat. Lujó pedig – lévén gyakorlatias ember – mindebből azt szűrte le, hogy van itt öt ember, aki szeretné ezt a zenét játszani, de nincsenek meg hozzá a megfelelő hangszereik (merthogy azok a zenekarvezetőnél maradtak).
László Sándor: Lujó 1993 tavaszán magánemberként Peruban és Bolíviában járt, és voltaképpen élménybeszámolóra hívott fel minket magához azon a bizonyos pénteki napon. Amikor felmerült, hogy nekünk a továbblépéshez milyen különleges, Magyarországon akkoriban beszerezhetetlen dél-amerikai hangszerekre – charango, ronrocco, tarka, pinkillo – lenne szükségünk, sorra kitette őket elénk az asztalra. Megkérdezte, akarunk-e zenekart alapítani, és ha igen, beszállhatna-e. Ha csak annyi lesz a dolga, hogy elmegy sörért, annak is örülne, de ha üthetné a dobon a tá-tá-titi-tát, akkor kifejezetten boldog lenne.
Lukács József Lujó: A barátaim zenekar és hangszer nélkül maradtak, valamit tennem kellett. Úgyhogy hozzásegítettem őket, hogy ismét zenélhessenek. A hangszereken kívül még „menedzserük” se volt, aki zenekart kovácsol e zenész baráti társaságból.
Rádl Zoltán: Lujó a zenekarral kapcsolatban ugyanazt tette, mint később a Fonóval: lehetőséget teremtett. Nem a saját elképzeléseit szerette volna megvalósítani benne, hanem másokat helyzetbe hozni, hogy kedvükre kibontakozhassanak.
Lukács József Lujó: 1993 szeptemberében a Los Gringosnak két klubja indult párhuzamosan: Budapesten, a Fehérvári úti FMH-ban és Székesfehérváron, a Szabad Művelődés Házában. Folyamatosan jártuk az országot. A zenekar deklarált célja volt, hogy az egész társaság mielőbb eljusson Dél-Amerikába. Közben készítettünk egy kazettára való anyagot, amelyet Zsonónak (Zsidei János – a szerk.) köszönhetően a Pomázi Művelődési Házban vettünk fel, és amelyre vendégnek Csík Janit és Borbély Misit hívtuk el. Addigra kellően összecsiszoltuk az anyagot, előtte ugyanis kiutaztunk a Garda-tóhoz, ahol délelőtt próbáltunk, esténként pedig – hamisított munkavállalási papírokkal – utcazenéltünk. Így a végén nagyjából nullszaldóra jött ki a nyaralás.
László Sándor: Arra a bizonyos közös dél-amerikai útra 1995 elején, január és március között került sor. Lujó a repülőúton mesélte nekünk a nagy tervét, hogy itt, a Sztregova utcában szeretne létrehozni egy új közösségi helyet. Egyben kérdezte, hogy szeretnék-e részt venni benne.
Lukács József Lujó: Azon a dél-amerikai úton érlelődött meg bennem véglegesen az elhatározás. Megvettem az ingatlant, létrehoztam egy rendszeresen összejáró „tanácsadó testületet”, amelybe a zenekar tagjain kívül meghívtam többek között Balogh Tibit, Czabán Gyurit, Mezei Petit és másokat. Egyszer Szabados Gyuri és Hartyándi Jenő is eljött. A júniustól zajló építkezés alatt pedig besű- rűsödtek ezek az akkori cégem, a 77 Elektronika tárgyalójában tartott megbeszélések.
Mezei Péter: Én jazz vonalról keveredtem ide, korábban Newport néven a Szív utcában, majd a Teréz körúton működtettem lemezboltot, meg jártam a fővárosi klubokat, főleg Dresch Misit hallgattam a Kinizsi utcában. Így ismerkedtem meg Balogh Tibivel, ő mesélte, hogy van egy srác, aki alapítana egy klubot, menjek el az egyik megbeszélésre. Tök ismeretlen, de szimpatikus arcok fogadtak. Lujó tíz mondatban vázolta, mire készül, és hogy kellene hozzá lemezbolt, jönnék-e. Persze, hogy jönnék! Hisz mindig is egy ilyen hely volt az álmom.
Kurdi Zoltán: A Dél-Amerikában szerzett élmények összecsengtek Lujó gondolataival, úgyhogy hazaérve felpörögtek az események. Amikor erre az ingatlanra – ahol korábban a VSZM (Villamosszigetelő és Műanyaggyár Kft. – a szerk.) garázsa, szociális épülete és öltözője volt –, a fedett szín alá begördült a „felvonulási épületként” funkcionáló lakókocsi, onnantól pedig komolyan vettük az egészet. A szerepek hamar kialakultak.
Rádl Zoltán: Olyan volt ez, mint egy gimis zenekar alakulása: mindenki azt a hangszert vette el, amelyik megtetszett neki.
Kurdi Zoltán: Így lettem én a cég első ügyvezető igazgatója, intéztem a beszerzéseket. Rádl Zoli pedig kinevezte magát létesítményfelelősnek, koordinálta a tervezőt és a kivitelezőt.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
