Rokonságok és közelítések – Interjú Agócs Gergellyel

A felvidéki Füleken nőtt fel, tizenhat éves korától gyűjt, és teszi ezt mind a mai napig. Elmondása szerint e gyűjtések légköre alakította ki benne a késztetést a folklórban való elmélyülésre, a nóták, a táncok megtanulására, a hangszeres muzsikálásra, és lett 1987-ben a kassai Csámborgó Zenekar tagja. Kezdetben csak magyar és szlovák folklórt gyűjtött, az utóbbi húsz évben ezek mellett ruszin, gorál, cigány, román, horvát, balkár, karacsáj, udmurt, komi, nogaj, baskír, kumuk és kabard népi hagyományanyagokat is. Az ELTE BTK néprajz szakán végzett, majd összehasonlító folklorisztikából doktorált. 1999 márciusa és 2000 nyara között ő vezette a Fonó Budai Zeneház Utolsó Óra népzenegyűjtő programját. 2001 óta a Hagyományok Háza tudományos munkatársa. Agócs Gergely (1969) népzenét oktat, előadásokat tart, a Fonó Zenekar (korábban Hegedős együttes) vezetője. És miként a róla szóló Wikipédia-oldalon olvasható: „A füleki vár délköszöntő tárogatója az ő játékát süvölti nap, mint nap a városkára, Krasznahorka vára kuruc hangulatát árasztva.”

Fülek tízezer fős kisváros Palócföld szlovákiai részén. Milyen kulturális környezetben szocializálódtál?

Édesanyám a pozsonyi rádió magyar főszerkesztőségén dolgozott, apámat nem ismerem, de ő abban az időben az ország második legnagyobb városában, Kassán volt operaénekes. Éveken keresztül a nagyszüleimnél nevelkedtem, és az ő közegüket a népies műzene által jelentős mértékben befolyásolt zenei kultúra jellemezte. Füleken az óváros és a körülötte kiépülő lakótelepek világában nőttem fel, hasonló urbánus környezetben, mint amilyen mondjuk a határ túloldalán Salgótarjánban lehetett akkoriban. Blueszenekarban játszottam, miközben az összes osztálytársam rocker volt, és próbálta szegecsekkel kiverni a farmerdzsekijét, hogy minél nagyobb metalistának nézzen ki.

Akkor honnan jött az indíttatás, hogy tizenhat évesen gyűjteni kezdjél a környezetedben?

A Palóc Néptáncegyüttesben táncoltam – amit amúgy megtehettem volna fővárosi környezetben is –, és ott találkoztam a táncházmozgalom egyik agilis táncosával, koreográfusával, Mlinár Palival. Ő mutatta meg Martin György gyűjtéseit, és abban olyan hiteles történetet találtam, amire kamaszként szomjúhoztam. Gondoltam, ilyesminek nálunk is lennie kell, úgyhogy kölcsönmagnóval, kölcsönkazettával elindultam a legközelebbi faluba, az öt kilométerre lévő Füleksávolyba, ahol valóban rátaláltam ugyanerre az örökségre.

A népzene, a hagyományos kultúra amúgy nem kizárólag a falvak és szórványtelepülések kultúrája – az egykoron mindenki kultúrája volt. Minél inkább visszamegyünk az időben, ez annál érvényesebben. Száz évvel ezelőtt Kassán – mely Károly Róbert óta szabad királyi város – egymáshoz jártak farsangolni és betlehemezni az emberek.

Elég elolvasni Márai Sándor visszaemlékezéseit. De ha a Hajdúságot nézzük, amely a magyar nyelvterület egyik legurbanizáltabb régiója, ott a múlt század elején olyan városokban zajlottak népzenei gyűjtések, mint Hajdúböszörmény vagy Balmazújváros. Nekem a subámat a debreceni főtértől két utcával arrébb lakó pásztorember készítette. Ma, 2020-ban Budapesten is tudnék népzenét gyűjteni. Bőven élnek még itt olyan emberek, akik falusi vagy kisvárosi gyerekkorukban a népzenét saját családjuk organikus kultúrájaként örökölték. Annak tehát, hogy gyerekkoromat egy kisvárosban töltöttem, a népi hagyományok szempontjából nincsen relevanciája. Amiatt, mert palócosan beszélek, sokan az édesanyámat valamiféle hátikosaras, fejkendős, hét alsószoknyás parasztasszonynak képzelték. És ledöbbentek, amikor skarlátvörös kalapban, tűsarkú cipőben és stólában, igazi városi nőként megjelent előttük.

A kilencvenes évek elején egyetemi tanulmányaid során kerültél Budapestre. Miként élted meg a táncházmozgalom akkori magyarországi sokadvirágzását?

Amikor itt elkezdtem az egyetemet, már évek óta jó barátságot ápoltam az itteni kollégákkal. Főként Halmos Bélával, akin keresztül hamar bekerültem a népzenész és népzenekutató közegbe. Bélával, Virágvölgyi Mártával és Vavrinecz Andrással, majd később Juhász Zoltánnal együtt jártunk gyűjteni a Felvidéken, vittem őket olyan, általam felfedezett adatközlők falvaiba, mint Nagydaróc, Osgyán, Alsókálosa, Bussa, Zsére vagy Kürt. Az ő technikai felszereltségüknek köszönhetően jobb minőségű felvételeket tudtunk készíteni, mint tettem én a nyolcvanas évek második felében. Mutattam, jöttek, összekapcsoltuk az erőket, a lehetőségeket. Ezek a felvételek a ZTI digitális állománya részeként ma már az interneten is meghallgathatók.

1999-től a Fonóban akkor már évek óta zajló Utolsó Óra program vezetője lettél, legalábbis a te szakmai irányításod mellett zajlott annak felvidéki vonulata. Mikor találkoztál először a Zeneházzal?

Még az ELTE-re jártam, amikor az egyetemi könyvtár aulájában felfigyeltem egy plakátra, amely a Fonó Budai Zeneház programjait hirdette. Ez talán 1996-ban történhetett, és úgy emlékszem, az Ökrös zenekar szerdai táncházában fordultam meg ott először. Annak kontrásával, az Utolsó Óra programot megálmodó és irányító Kelemen Lacival akkor már nyolc éve ismertük egymást, Laci tudott a tevékenységemről, a gyűjtési előéletemről, hogy rendszeresen járok működő zenekaroktól, szólistáktól hangszeres népzenét rögzíteni.

Miért hangszerest?

Azért, mert rádöbbentem, hogy a felvidéki magyarság népzenei hagyományából korábban elsősorban vokális anyagot gyűjtöttek. A világháború előtt Manga János még odafigyelt a hangszeres anyagra is, bár ő elsősorban dudásokat, furulyásokat gyűjtött, amikor a pásztorhangszereket kutatta a Felvidéken. Néhány felvételt (talán összesen félórányi anyagot) rögzített Sárosi Bálint Alsókálosán és Kürtön, majd a nyolcvanas évek elején Halmos Béla egy közel egy órás anyagot vett fel Jókán. Amikor egyetemistaként az egyik nyári gyakorlatomat a Zenetudományi Intézetben töltöttem, egy nagyméretű, sok pici fiókkal ellátott szekrényben elhelyezett támlapok, az úgynevezett falukarton alapján meg tudtam megnézni, ki, mikor, mit gyűjtött a Felvidéken. Átnyálaztam az egészet, és rádöbbentem, hogy a szlovákiai magyar hangszeres népzenéből rögzített anyag összesen nem több 5-6 óránál. Na, ezt az 5-6 órát azóta megtoldottam további 500-zal. Beleértve az Utolsó Óra programot, ami nagyjából 270 órát jelent. 1999 márciusa és 2000 nyara között huszonöt zenekart hoztunk el a Fonóba, ennek fele magyar, a másik fele ruszin, szlovák vagy gorál volt. Ez a gyűjtés tényleg az utolsó percekben történt. A legtöbb helyen ma már csak a legidősebbek emlékeznek azokra az emberekre, akik az idő előrehaladtával egyre ritkábban, de egészen az ezredfordulóig a falu lakodalmain muzsikáltak.

Az Utolsó Óra program után bekerültél a Hagyományok Házába. Azóta mennyire maradt lehetőséged arra, hogy a terepen mozogjál?

Csak egy adat érzékeltetésül: épp most adtam le a 2007 óta gyűjtött anyagaimat, és magam is meglepődtem, hogy az azóta eltelt tizenhárom évben 212 helyszínen gyűjtöttem (a beszélgetés 2020 februárjában készült – a szerk). Sőt, azóta már 222-nél járok. Szóval folyamatosan mozgok a terepen. 

Mi alapján haladsz? Hogy eltűnjenek a fehér foltok?

Feltáró munkámat részben ez motiválja, másrészt a gyűjtés igazából akkor kezdődik, amikor a gyűjtő először visszatér. Első alkalommal még idegenként érkezel, a további alkalmakkor viszont már ismerősként fogadnak. Másképp állnak hozzád, máshogy nyílnak meg. Ami pedig a fehér foltokat illeti: ötödik éve tanítok a debreceni egyetem docenseként a hajdúböszörményi pedagógiai karon. Kedden és szerdán ott vagyok, a kedd délutánjaim és estéim gyakran szabadok, ilyenkor fogom, és elindulok a környéken gyűjteni. Hisz a Hajdúság zenéjéből is szinte mindenki vokális anyagot gyűjtött. Pedig találtam még hetvenöt éves cigányprímást, nyolcvanhat éves parasztprímást, tárogatóst, citerást, klarinétost, akikből azóta komplett cigánybandát is sikerült összeállítanom. Emellett nemrég friss nyomra bukkantam, hogy a régióban él még egy furulyázó pásztor is. Legközelebb épp hozzá készülök. A hagyományos kultúra nem elvágólag szűnik meg. Mindenhol marad valami. Ha más nem, emlék.

Tevékenységed régóta nem korlátozódik a Felvidékre. Magyarország, Erdély és Moldva számos tájegységén gyűjtöttél, az ezredforduló óta pedig jártál az észak-kaukázusi balkárok és karacsájok körében is. Miért foglalkoztat annyira a rokon népek zenei hagyománya?

Minden valamire való, a tágabb összefüggésekre is kíváncsi magyar népzenekutatót törvényszerűen kell, hogy érdekelje a zenei rokonságunk kérdése. Hogy mégis, honnan ered a kultúránknak ez a mély történelmi gyökerekre visszavezethető része, azaz hogy népzenei szempontból kikkel vagyunk rokonok. Saját, ez irányú kutatásaim során olyan rokoni szálakat sikerült feltárnom, amilyenekre korábban nem is gondoltam. A Kaukázus északi előterében élő türk népek (nogajok, karacsájok, balkárok, kumukok) ugyanis olyan nagy arányban énekelnek a magyar népzene morfológiai jegyeit mutató dallamokat, hogy ha most Kodály Zoltán ezeket hallhatná, bukfenceket vetne örömében. Lassan kétszáz éve tart a finn-ugor versus türk rokonság körüli, sehová nem vezető vita. Pedig csak annyit kellene megállapítani, hogy igen, kultúránk egyes területei inkább a finn-ugorok irányába mutatnak, elsősorban a nyelv alaprétegei, más területei viszont a türk népek irányába. Megint mások egyes, iráni nyelveket beszélő népek irányába. A magyar kultúra minden irányból igyekezett gazdagodni. Népzenénk keleti kapcsolatai pedig tényleg lenyűgözőek. A Fonó Zenekarral ezért is állítottuk színpadra 2017-ben az Atyai ág című produkciót, mely éppen ezeket a türk kapcsolatokat, a magyar népzene irányában kirajzolódó párhuzamokat mutatja fel. Semmi egyéb nem történt, csak hittünk a középkori krónikáknak, melyek mind a Don torkolatvidékére, a Meótiszi ingoványokba, a Kaukázus északi előterében, a néhai Kazár kaganátus területére lokalizálják a Honfoglalás kiindulópontját. Ott formálódott meg a gondolat, hogy el kellene jönni, és alapítani egy országot Európa közepén. És elmentünk oda gyűjteni, és elkezdtük dokumentálni azt a zenei hagyományt, mely az ott élő népek folklórjában maradt fenn.

Ha már említetted a Fonó Zenekart, 2002-ben annak névválasztása egyértelműen a Fonó Zenei Budaházra utalt. Azóta milyen a kapcsolat?

1997-ben még Hegedős néven a Honvéd táncegyüttes kísérő folkzenekaraként indultunk, és ezen a néven muzsikáltunk tovább azután is, hogy többen munkahelyet váltottunk és átnyergeltünk a Hagyományok Házába. A Honvédban nem sokkal később jelezték, hogy ez nekik kényelmetlen, így amikor 2002-ben az új lemez készítésekor a Fonó Records vezetője, László Sándor felvetette, hogy miért ne lehetnénk a Fonó úgymond házi zenekara, és vesszük fel annak nevét, meghánytuk-vetettük, és azt mondtuk, végül is miért ne, több áthallással felruházott fogalom ez.

A lemez aztán akkora sikert aratott, hogy Európa akkori, egyik legnagyobb példányszámú zenei szaklapja, a párizsi Le Monde de la Musique nekünk ítélte oda a Choc de l’Année, azaz az év szenzációja díjat. Jó társaságba kerültünk, Cecilia Bartolli és a Londoni Szimfonikusok mellé. Egyedüliként a musique traditionelle kategóriából.

Persze a névválasztás nem jelentette azt, hogy rendszeres klubbal vagy táncházzal jelentkeztünk volna az intézményben. Az egymást váltó igazgatók különböző módon viszonyultak hozzánk, de a jó kapcsolat nem szakadt meg.

Akadtak évek, amikor havonta tartottunk Fonó a Fonóban klubot, amelyek koncertjein, évekkel a kollégák hasonló jellegű próbálkozásai előtt mi már áthangszereltük népzenei hangzásra Gerendás Péter, Nagy Feró, vagy Bornai Tibor számait. A Fonóban léptünk fel az amúgy kiváló jazzénekes Spitzer Gyöngyi Somával, a klasszikus hegedűművész Szabadi Vilmossal, a színész Bubik Istvánnal, Rudolf Péterrel vagy Szőke Andrással. De dolgoztunk együtt – többek közt – az Ensemble Justiniana operatársulattal, Gulyás Márta zongoraművésszel és a Musica Profana régizene-együttessel, illetve Kányádi Sándorral, Temesi Ferenccel és Závada Pállal.

Az általunk képviselt „közelítések irányzatot” a Fonó színpadán is aktívan műveltük. És ott fogalmazódott meg több lemezünk – a Túlparton (2004), a Hateha (2009), vagy a Vadbarokk (2012) – gondolata. Fontosnak tartottuk Bartók műveivel közelíteni a népzenéhez (nem volt nehéz), meg akartuk mutatni, hogy ezeknek a közismert műveknek milyen szép népzenei előképe van. Miként azt is meg akartuk mutatni, hogy milyen jó, hogy nekünk, a táncházas közegnek van egy közös zenei anyanyelvünk, amelynek alapszavait, úgymond slágereit szépen egymás mellé rakva milyen jól esik végighallgatni. Mi sem gondoltuk, hogy ezeknek a közelítéseknek akkora sikere lesz, hogy egyik-másik – nem is általunk feltöltött – youtube videó közel kétmilliós megtekintésnél jár. De valahogy nem lovagoltuk meg ezt a hullámot, hiszen minket az alkotó munkában ma sem elsősorban az annak eredményeiben rejlő üzleti potenciál érdekel.

Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.