Kamaszként festőművésznek készült, szülői akaratra átmenetileg jogi pályára tévedt, majd népdalénekesként vélte megtalálni az élet értelmét. Aztán a színpadon az énekek közé be-beszúrt tréfái idővel önálló sztoriblokkokká dagadtak, majd bő húsz éve teljesen átfordult a tendencia. Berecz András (1957) ma a 21. század Magyarországának kétségkívül legismertebb mesemondója, aki számára az utazás életforma.
Budapesten születtél, itt is nőttél fel, mégis ízes népi nyelvet beszélsz. Hogyan lehetséges ez?
Talán egyik oka, hogy tévénk sosem volt. Ezért a gyerekkori estéket máig legfőbb mércém és mókamesterem, édesanyám töltötte meg: ő volt a főműsoridő. A szavakat élére tudta állítani, igen vékony pengére hullott mindegyik, a legszürkébb, sokaknak hétköznapi helyzetben is megtalálta a visszásságot. A látása volt igen jó, meg a természete. Négy elemit végzett, megmaradt kunhegyesinek. Az ő eredetiségét nem kezdte ki semmi, se divat, se tekintély. Ahova elment, ott mindenki meghőkölt vagy nevetett, aztán esetleg elgondolkodott. Mondhatnám, kétnyelvű voltam. Amikor hazahoztam valami, számára idegen beszédet, egy perc alatt leszedte, lefigurázta a számról, azt mondta, nyugodtan hagyjam meg ezt a pestieknek, övék ez mindenestül. A betonból nőtt vadhajtásaimat kacagva nyesegette. Szép, vidám iskola volt. Most is szívesen járnám. Egyébként mindig is érdekeltek az eredeti és letisztult nyelvi formák. A pesti nyelv nemzetközi hatások alatt járja útját. Hogy úgy mondjam, szem előtt van. A tőle távoli vidékek nyelvi észjárásai, kihasználatlan eredetiségei műveltségünk aranyfedezete. Született pestiként is öröm vele foglalkozni. Sőt, talán így, hogy a távolságot érzékelni tudom, még jobban, szenvedéllyel. Az, hogy a világban kéthetenként kihal egy nyelv, és ebben a nagy elszürkülésben a kis népek nyelve, műveltsége felszívódik a nagy és győztes népekébe – nekem nem öröm.
De hát mégiscsak Budapesten szocializálódtál. Különös észjárásod, beszéded mennyire tolerálta, fogadta el a környezeted?
A hajlam már az óvodában előjött, csendes pihenő alatt kitűzött célom volt mindenkit ébren tartani. Az iskolában is azért ültettek hátra, mert bár hajlottam az engedelmességre, vágytam az első padokba, de a nyelvem, ez a veszedelmes kis kormánylapát mindig ellenem fordult. Örökké hátra irányított, az utolsó padokba. Mókázni, figurázni, levegőt venni, esetleg valamit enni, ez volt az én törvényem. Sírtam, ha mások nem nevettek.
A kifejezések amúgy nem saját terméseim. Sokan azt hiszik, én szavakat gyártok. Nem. Sok kilométer, sok találkozás lakik bennük. Azt hiszem, ezt gyűjtésnek szokták mondani. Ragadt rám. Mint szamárra a fül. Mert azt mondják, ilyen fül, mint az övé, nem nőhet, csak ragadhat.
Persze szabadon kezelem. „Nem szolgájok, hanem egyezőjök vagyok a régieknek” – ahogy Pázmány Péter mondta. Így esik jól. Ezt a hozzáállást a nagy mókamestertől, édesanyámtól örökölhettem. Az ő személye, a belőle áradó színház faraghatott belőlem ilyen játéklényt.
Pedig életrajzod szerint kamaszként festőművész pályára készültél. Miért mondtál le róla?
A szülői ház nem tanácsolta, és nem került jó időben olyan határozott pedagógus, aki erre a pályára bátorított volna. A képek faggatásához ma is nagy kedvet érzek, főleg a keresztény középkor érdekel, de nem annyira az ábrázolásmód, a stílus hoz tűzbe, hanem az, amikor már beszélgetni tudok az alkotóval. Amikor megértem, mit miért, és kit hova tett. De hát végső soron képekkel bánok akkor is, amikor mesélek. Szóképekkel, finom és harsány színekkel, erős és felejthetetlen helyzetekkel. A mese műfaj az ilyesmiket medencével hordja és szinte öntudatlanul. Nem fulladozik, nem fontoskodik közben, nincs ideje saját tettében gyönyörködni.
És a jogi egyetem? Oda miért jártál?
Az véletlen, azt a környezetemért tettem. A felnőttvilág sosem vonzott, ha munkahelyekről beszélgettek, mindig bedugult a fülem. De hogy ne keseregjenek körülöttem, elmentem a jogra. Mert azt mondták, attól még bármi lehetsz. Na, ez az, ami nagyon tetszett. „Bármi” – ez a beszéd! De egyedül csak a jogtörténeti tárgyak érintettek meg. Az a kipusztulni nem akaró, szép, de esendő kísérlet, ahogyan az ember ezen a földön igazságot keresgél. Három év után azonban abbahagytam. A kíváncsiságom, a szomjúságom inkább Moldvába, Erdélybe űzött, ahol ugyan letartóztattak, de gyönyörű beszédet hallhattam élő emberektől.
Miért nem a szülői falvakat céloztad meg? Miért gondoltad, hogy Moldvában találsz rá arra, amit keresel?
Egyetemistaként sokat jártam Domokos Pál Péter előadásaira az Egyetemi Színpadra, tapadtunk rá, mint darázs a jó szőlőre, és hallhattuk, amit iskolában soha. Hogy van egy régies magyar műveltség Moldvában, amellyel nemcsak a mai Magyarország nem foglalkozott, hanem a régi sem. Testvéreink laknak ott, na, így pontosabb. Vonzott, mint a tiltott gyümölcs. Vágytam rá, hogy ízlelhessem szemenként. Minden szó, dal, dallam, amihez hozzáférhettem, jól esett. Vonaton elkapott és megértett szavak, hosszú utazások után! Ilyen volt az én boldogságom. Elsősorban énekes volnék, a mesemondást az élet hozta, hát főként énekeket gyűjtöttem. Csakhogy minden lenyűgözött. A ruha, amit maguk készítettek, az erdő, amit használnak, a kaláka, a tánc, a hitélet és a köznapok.
Nyilván az, de számomra kérdés, hogy egy pesti ember tudja-e élni. Te tudtad volna?
Talán nem. Vagy lehet, hogy mégis. Emlékszem, voltak pillanatok, amikor hosszabb útról hazajövet, vonatról leszállva elbizonytalanodtam, pontosan hová is tartozom. Több barátom e gyűjtések hatására átszervezte az életét, falura ment, a földre és közösségre bízta magát, családját. Farba rúgták a természetazonos aromát, az engedélyezett színezéket. De én nem szántam rá magam. Nem úgy jött ki a lépés. Budapestre, a hiányba születtem bele. Oda, ahonnan látszik, hogy például Moldvában, Gömörben mi a többlet. Amit jól esik elhozni, felmutatni az itt lakó embereknek. Meg elvinni, széjjelhurcolni a világba. Tanyasi központba és egyetemi klubba, börtönbe és parókiára, óvodába és nyugdíjas körbe, meg diaszpórába is. Társadalmi rétegtől, korcsoporttól függetlenül. Az én éltető közösségem a színpad lett, a közönség, Magyarország, Erdély vagy Dél-Afrika, azaz a félvilág. Szóval, ahol három magyar összehajol.
Szüleid miként fogadták, hogy énekes mesemondó lettél?
A faluról jött szüleim másként látták a világot. Édesapám a művészeteket nem sokra tartotta. Hát még a művészeket. Igen ferde szemmel nézett rájuk. Dologkerülő, szerencseváró léhűtőnek tartotta legtöbbjüket. Neki a munka olyan volt, mint a föld, amit fel kell szántani. Legalább egy tucat nyelvből fordított az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodánál. Ott nincs mellébeszélés. Nem napot lopni, gyönyörködni kell, hanem végezni a látható és felmérhető munkát. Bennem ő meghiúsult reményeket, félrecsúszott életet látott. Akkor ment el ebből a világból, amikor én sósavat pakoltam, kazánrozsdát mardostam. Szomorúan búcsúzott egyszál fia jövőjétől. Bár megjegyzem, egyszer édesanyám fülembe súgta, hogy édesapa a másik szobában megindultan hallgatja az énekedet, megállt a munkával, és az ablak felé van fordulva. Ez volt az Elment a hó a hegyekről, de a bú nem a szivemből… Frissen hoztam haza Gyimesből.
És mikor állt be a pályád?
Amikor egy bostoni hegedűművész 1987-ben New Yorktól a Csendes-óceánig három hónapos körutat szervezett egy táncházi zenekar, az Újstílus számára, melyiknek énekese voltam. Akkor hagytam ott a Budai Parkerdőgazdaságot, ahol, mint „időszaki erdőművelő sétaút karbantartó” dolgoztam – magyarul döglött őzet ástam, fát ültettem, síutat építettem. Ott, Amerikában már hivatásszerűen énekeltem, és persze az énekek közé egy-egy tréfát is be-beszúrtam. Azóta is boldog ember vagyok.
A fotózás, mint szerelem mennyire maradt meg?
A digitális kanyart már nem vettem be. Egykor valóban sokat fotóztam, ragadtam meg a géppel pillanatokat, de ma már csak elvétve teszem. Talán kitérő, de ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy tanulságos történet. Egyszer Kászonjakabfalva és Esztelnek között kirándultam, egy csodálatos fennsíkon, erdőkkel körülvéve. Rókagomba ideje volt, ezért a szülők és az idősebb gyerek az erdőt járták, majd mentek a faluba eladni. A 9-10 éves kisebbik gyermeküket egyedül hagyták a hegyek közti tanyán, ahol amúgy farkas és medve is járogat. A fiú nem ismerhette a félelmet, 3-4 napon át ő volt a gazda. A munkákat a maga erejéhez képest elvégezte, és amikor engem meglátott fent a gerincen, odatette a tűzhelyre a pityókát, hogy ha benéznék hozzájuk, szégyent ne valljon, meleg étellel fogadjon.
Akkora fényévnyi különbség volt az általam ismert gyerekekhez képest, hogy már muszáj volt ezt leírnom a fényképezőgéppel. És közben az is felmerült, hogy kinek a jobb? Annak a városi fiatalnak, aki délben felkel és még nem tudja, hogy mit csináljon aznap, vagy ennek a havasi legénykének, akinek már hajnaltól megvannak a kötelességei szépen sorban. Ő érzi, hogy minden percben őrá szükség van, nem úgy, ahogy a városi társai, akik éveken át a nélkülözhetőségüket élik át.
És ennek a gyermeknek semmiféle szenvedést nem láttam az arcán. Valaki mondhatná, hogy koravén. De hát vajon az-e? Nagyvárosban hány éretlen felnőttel találkoztam! Nem tudom, melyik a jobb. De fényévnyi távolság van a két élet és a két ember között. És ezt a fotózás egy kicsit legyőzi. Hidat épít. Megmutatja, amit más nem érhet el. Aki nem pakol be a hátizsákba, nem mer felmenni azon a nagy lejtőn, annak is elhozod.
Népmese-fronton honnan merítettél a legtöbbet?
Legtöbbet beszélni tudó emberektől merítettem. Nem is csak mesemondóktól, hanem olyanoktól, akik mesét talán nem is tudtak soha. Viszont, ha kinyitották a szájukat, úgy tudtak beszélni, az ember elfelejtette, hogy ki és mi. Szálló szavakat tudtak mondani. Szavanként egész madársereget tudtak reptetni, tekerhetted a nyakad! Ezektől tanultam legtöbbet.
Az utazás számodra életforma?
Az. A vonaton otthon vagyok, ott frissülök, ott tanulok új dalokat, meséket. Az utazás a mesterségemmel együtt jár. Az emberek nem fognak eljönni hozzám, nekem kell elvinni hozzájuk a dalokat, a meséket. Így történt ez a régi világban is. S hogy miért fontosak a mesék, a dalok? Ezt egyszer meg kéne kérdezni a román milíciától. Hogy Ceausescu alatt miért a legjobb énekeseket, mesemondókat őrizték a legjobban? Miért volt nekik annyira fontos, hogy a határon lefülelt kazettákat elkobozzák? Miért fogtak le engem, amikor tudták, hogy dalokért megyek Moldvába? Hátha jobban tudják a választ. A román milicista egyszer-egyszer többet tudott, mint a pesti néprajzos. Tudták, Széken ki a jó énekes, Homoród mentén ki tud bútort virágozni… Vagy esetleg Sztálint kellett volna megkérdezni, miért az akinokat vitte előbb Szibériába? Ezek a kazahok énekes mesemondói voltak. Miért látta meg bennük az együtt még vágyni, gondolkozni tudó nép „veszélyes” lelkét. Szerintem lényegre törőbb, tárgyilagosabb választ tudtak volna adni.
Sokat foglalkoztál a csuvasokkal, kutatásaid és gyűjtéseid eredményeit több kiadványban publikáltad. Miért érezted fontosnak, hogy sördalaikat magyar nyelvre is átültesd?
A csuvasoknál a sördal nem feltétlen a sörről szól, benne a legfontosabb és legérdekesebb elem a rokondicséret. Amikor először találkoztam ezzel, fejbecsapott. Mint később forró, 15 százalékos mézes sörük! Egyre jobban izgatott, hogy mi az, amit ebből haza tudok hozni. Nekem a közelmúlt legfájóbb eseménye 2004. december 5-e volt, amikor az ország nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az elszakadt nemzetrészt magához emelhesse. Ilyen helyzetben, a sördalokkal gyógyítgattam magam. Ezek arról szólnak, hogy akkor vagy erős, és a házad is akkor szép, ha le tudsz ülni egy asztalhoz a testvéreddel. Nem úgy van igaza, hogy közben szid, korhol. Hanem kedélyesen. Könnyedén, játszva mondja ki ezt a nekünk oly súlyos igazságot. Éveken át ezzel jártam az országot. A témához igazodva ezekre az estekre délvidéki, felvidéki és erdélyi énekeseket is hívtam, hogy megmutassam, milyen a maga közegében a sördal, amikor testvérek éneklik, közösen.
A Fonó 1995-ös megalakulása hozott-e új színt az életedbe?
Emlékszem, nagy meglepetést okozott, mert mi hasonlóról álmodtunk. Olyanokkal találkozni, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, de amúgy nem találkozunk, vagy csak véletlen. És nem hittük, hogy ezt egy „külsős” egy „azték indián” meg tudja csinálni. Hogy ezt a sok zenészt, táncost egy helyre be tudta rántani, és közben tulajdonképpen műhelyt faragott. És új közönséget vonzott. Az egyik első alkalom lehetett, amikor Dresch Misivel, Juhász Zoltánnal, Geröly Tamással egy színpadon lehettünk. Jól esett, ahogy műfajokat összecsúsztattuk, kipróbálhattuk. A Fonóra jellemző, hogy koncert utáni muzsikáról nem zavartak haza minket. Jó, hogy oda be lehet menni, próbálni, egyedül is, csapatban is, csak el kell kérni a kulcsot. Sok műsor, sok CD próbáját szerveztük oda. Még az öltözőben is próbáltunk, összeszorulva, téli kabátokkal a fejünkön. Mert minden helység zenészekkel volt tele. A ritkán tíz perces szünetekben aztán a söntésnél megindult a hahó, mi a helyzet? mikor jössz? milyen hangnem? elő a naptárt! Cirippeltünk.
Pályádat tekintve nekem úgy tűnik, hogy mindig újabb és újabb impulzusra vágysz. Vagy lényegében mindenben ugyanazt keresed?
Kíváncsi vagyok, azt hiszem. Sokat foglalkoztam magyar népzenével, aztán egyszerűen belezuhantam az indián kultúrába, mert az Egyesült Államokban nagyszerű indián fonográf gyűjtemények közelében lehettem, ráadásul számomra nem is tűntek idegen dallamoknak. Hát megtanultam néhányat. Aztán a törökökkel is foglalkoztam, utána a csuvasokkal, most jelen pillanatban a görögökben vagyok benne. Nem azért, mert közben otthagytam volna a magyart. Az a fundámentum is, meg a kupola is. De a világba kitekinteni, valamit megérteni a mások tudományából, az is jól esik. Egy török közmondás szerint „Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna?” – ahogy Buda Ferenc fordította. De hát valóban, ha a küszöbödet azért léped át, hogy a magad igazát bizonyítsd, jobb, ha otthon maradsz. Igaz?
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
