Nyolcvan éve született a modern jazz egyik legismertebb hazai képviselője, a zongoraművész és zeneszerző Szakcsi Lakatos Béla, aki fél éve sajnos már nincs köztünk, de aki még életében minden lényeges művészi elismerést megkapott, beleértve a Szabó Gábor-díjat, a Nemzet Művésze címet és a Kossuth-díjat. Roppant színes és változatos életpályát tudhatott magáénak, sokféle műfajban és stílusban kipróbálta magát, nemcsak a fúziós zene hazai pinonírja, de írt cigánymusicalt és jazzbalettet is, utolsó éveiben pedig Kurtág György és Ligeti György kortárs zenei világába merült el, ezzel is próbálva elmosni a műfajok közötti határokat.
Ha a magyar jazz történetén végigtekintünk, a külföldi érdeklődők számára két vonulat benne igazi hungarikum: egyfelől a Szabados György által elindított, Dresch Mihály által kiteljesített etnikus jazz, másrészt Szakcsi által is képviselt cigányjazz. Azaz az a fajta szonikus tüzesség, improvizációs készség és nagyfokú muzikalitás, ami a cigány származású magyar jazzmuzsikusok játékából árad. Mégha utóbbiak sokszor inogtak a művészi önkifejezés és a családi egzisztencia biztosítása között, és ez a kettősség Szakcsi pályájának első évtizedeit is erősen átitatja.
Prímás édesapja már a negyvenes évek végén látta, hogy a hagyományos kávéházi cigánymuzsikának leáldozóban volt, ezért fiát zongorára taníttatta, gondolta, azzal egyedül is eljátszhat egy bárban. Aztán Szakcsi találkozott a modern jazzel, és onnantól tudta, mit akar. Mindez a Gellért Szálló teraszán történt, ahol vasárnap délutánként Martiny Lajoskvintettje játszott. Merthogy az amerikai jazzt – mint a szabadság szimbólumát – az ötvenes években a szovjetek éppúgy tiltották, mint korábban tették azt a nácik, így az lényegében csak a külföldi vendégek által látogatott helyeken szólalhatott meg.
Mígnem a hatvanas évek hajnalán a műfajt ideológiai szempontból is rehabilitálták (nem az imperializmus végvonaglásának terméke, hanem az elnyomott fekete proletariátus zenéje), és idehaza is zöld lámpát kapott. Így Szakcsi egyrészt rendszeresen megfordult a korszak egyetlen hazai jazzklubjában, a Dáliában, másrészt 1963 és 1966 között Holéczy Ákos zenekarában játszott modern tánczenét – külföldön.
Jellegzetes játéka hanglemezen először a Modern Jazz sorozatban megjelent Anthology 67 LP-n hallható (az LDL trió tagjaként magyar népdalok dallamaira improvizált), nagyjából ekkoriban ismerkedett össze a teljesen más kultúrkörnyezetből érkező Vukán György zongoraművésszel, akinek 2013-as halálakor az MTI-nek azt nyilatkozta: „ötven éven át egyik legjobb barátom, kollégám volt, akivel nemcsak zenei téren, hanem hitbéli és hétköznapi kérdésekben is szinte azonosan vélekedtünk”. És akivel évtizedeken át rendszeresen adott kétzongorás duókoncerteket.
A hetvenes évek legelején épp New Yorkban vendéglátózott, amikor a dobos Jávori Vilmossal eltévedt egy Mahavishnu Orchestra koncertre, és az ott hallottak akkora hatást gyakoroltak rá, hogy – a magyar jazz-zenészek közül elsőként – vett magának egy Fender zongorát. Hazatérte után megalapította a Rákfogót, mellyel lényegében meghonosította Magyarországon a fúziós zenét. (Hogy a formációban milyen potenciál feszült, jól érzékelteti az az 1973-as rádiófelvétel, amely később CD-n megjelent).
Szakcsi szerteágazó tevékenységét mutatja, hogy már a hetvenes évek második felében foglalkozott a cigány folklór gyűjtésével és színpadi művekké formálásával, ennek első manifesztuma az 1975-ös Piros karaván (az első cigány musical), melyet később továbbiak követtek (Egyszer egy cigánylány, Cigánykerék). Közben a Babos Gyula vezette popjazzes Saturnusban is játszott, 1988-ban A bestia című újabb színpadi művét a Rock Színház a Szegedi Szabadtéri Játékokon vitte színre, majd a rendszerváltozás időszakában a jazz szülőhazájában, az Egyesült Államokban jelentetett meg CD-ket (az első három alapvetően new age-es hangvételű, de az utolsó [Straight Ahead] vérbeli triólemez). A új évezred fontos fejleménye, hogy többek között újradefiniálta a cigány jazz fogalmát (Na dara!, 2004), illetve 2008-ban bemutatták a Szentivánéji álom című, „worldmusicalnek” titulált darabját (libretto: Kerényi Miklós Gábor, szöveg: Müller Péter Sziámi).
Mindeközben pályafutása során olyan neves amerikai zenészekkel játszott, mint Bob Mintzer, John Patitucci, Jack DeJohnette, Dave Weckl, Frank Zappa, Chris Potter vagy Tim Ries.
Szakcsi mindig is büszkén hangoztatta, hogy ő egyszerre cigány és magyar identitású. Miként e sorok írójának 1995 augusztusában a Kritika című folyóiratban mesélte:
Vannak ugyan antiszemita és cigányellenes emberek, de azt is el kell ismerni, hogy minden fekete, sárga és zsidó ember rasszista. Jobban vagy kevésbé. Amikor kimondom, hogy ez vagyok, azzal mindjárt azt is kimondtam, hogy te meg az vagy. S nem szabad így elkülönülnünk egymástól. Az egész világ veszélyben van szerintem, hiszen nem csak a környezetünk, de saját magunk fennmaradása is kérdéses. Utálom a nacionalista embereket, mégis magyar vagyok, mert itthon élek. Elmúltam ötven éves, mégis itt beszélgetünk, pedig más országokban sokkal többet kereshettem volna a tehetségemmel. De nekem ez a vidék a szülőföldem. Amihez ragaszkodom. Nyelvével, kultúrájával, embereivel együtt. Mindezek ellenére az otthonom mégiscsak a földgolyó, és ezáltal minden ember a testvérem. És ha egyszer külső lények megtámadnák a Földet, és az életünk forogna veszélyben, kérdem tőled, ki lenne továbbra cigány, zsidó, magyar, orosz vagy amerikai? Senki. Mert a Föld valamennyiünk otthona, s azt meg kell védeni.”
