Bár a világ egyik legtöbbet foglalkoztatott és legsokoldalúbb cimbalomművészét gyerekkorában a zene egyáltalán nem foglalkoztatta, pszichológusi tanácsra mégiscsak apja nyomdokaiba lépett, gyorsan fejlődött, versenyeket nyert, és mire 1999-ben elvégezte a Zeneakadémiát, már túl volt jónéhány nemzetközi sikeren. Az ígéretesen bontakozó klasszikus zenei pálya azonban huszonkét éves korában fura törést kapott, Lukács Miklós (1977) rövid ideig még a vendéglátóiparban is megfordult, aztán Borbély Mihály révén bekerült a hazai etnojazz közegbe, és azóta a színtér egyik legkeresettebb és legmegbecsültebb muzsikusa. Nem mellesleg a kortárs zene avatott tolmácsolója, többek között szoros munkakapcsolat fűzi Kurtág Györgyhöz és Eötvös Péterhez. Az utóbbi években főként a Dresch Quartetben és a saját Cimbiozis zenekarában szárnyal, miközben művészetében a kortárs zene, a jazz és különböző népek zenéi tökéletes szimbiózisban állnak.
Többszörös hendikeppel indultál, amikor világra jöttél: édesanyád albérletben, muzsikuscigány édesapád kollégiumban lakott, így jobb híján a nagyszülőknél nevelkedtél Törökszentmiklóson, és csak évekkel később kerültél vissza a fővárosi aszfaltdzsungelbe. Mennyire foglalkoztatott akkoriban a zene?
Nem különösebben. Inkább a lakásunkkal szemben lévő Vasas pályára jártam meccsekre. Gyakorta gyötört migrénes fejfájás, anyámék orvostól orvosra cipeltek, majd pszichológushoz vittek, aki azt ajánlotta, hogy „gyógymódként” foglalkozzak zenével. Úgyhogy a szüleim beírattak a hatodik kerületi zeneiskolába. Viszont a cimbalom maga, a hangja, meg az, hogy mit lehet belőle kihozni, már akkor is vonzott. A zeneiskolában szerencsémre Szakály Ágneshez kerültem, nagyon hitt bennem, még fél éve sem tanultam, már benevezett a Rácz Aladár cimbalomversenyre, ahol a serdülő korcsoportban második lettem. A siker több szempontból is jókor jött, ambíciót, versenyszellemet hozott az életembe, az akkori egyetlen televíziós csatornában sokan felfigyeltek a tehetségemre, folyamatosan kaptam a koncertmeghívásokat. Konok és kitartó fajta vagyok, szerencsére bírtam a tempót.
Muzsikuscigány család sarjaként a hagyományos vendéglátói pálya sosem vonzott?
Édesapám tudatosan távol tartott a cigányzenész pályától, hisz a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján már lehetett látni, hogy annak a muzsikának közel sincs akkora keletje, mint volt néhány évtizeddel korábban. A klasszikus zene meg, gondolta, nemcsak egzisztenciát adhat, de amúgy is minden zene alapja. Úgyhogy a Zeneakadémia elvégzéséig számomra lényegében csak a klasszikus zene létezett. Legalábbis előadói szempontból. Tizennégy évesen sokat cimbalomduóztam Berényi Petrával, a ma Amerikában élő kitűnő brácsással, az édesapjának az egyik legjobb barátja volt Kurtág György. Amikor a Játékok-at kezdtük tanulni, persze hívtuk Gyuri bácsit, és akkor tapasztaltam meg, hogy a cimbalmozás másról is szól, mint hogy az adott hangot piano vagy forte ütöm meg.
Gyakorlás közben Gyuri bácsi ugyanis instrukciókat adott, például hogy egyes hangoknak milyen színe legyen. Próbálj egy kéket játszani! Nem, ez nem kék, ez inkább zöld. Ez meg olyan barnás. És így tovább.
A Játékok-sorozat fontos szerepet töltött be az életemben, ahányszor elővettem őket, mindig új utat mutatott.
Urbánus tinédzserként a populáris műfajok meg sem érintettek?
Dehogynem. Tizenhárom évesen például imádtam a metált, Maidenes pólóban és szegecses bőrdzsekiben jártam. Nagyjából ezzel egyidőben fedeztem fel magamnak a jazzt, elsőként Oscar Peterson trióját. Olyan mélyen megérintett annak szabadsága, hogy mivel időközben zongorázni is tanultam, egy ideig komolyan fontolgattam, hogy a konzi után Binder Károlyhoz felvételizek a jazztanszakra. De akkor még a klasszikus zene győzött. Napi hat órában azzal voltam elfoglalva, hogy a hang tényleg tenuto legyen, és az a-hoz az e-t tényleg úgy kössem, ahogy az benne van a kottában. Amikor azonban letelt a hat óra, odaültem a zongorához, feltettem a fejhallgatót, keresgéltem a különleges akkordokat és szabadon kalandozgattam. E látszólag egymást kizáró zenék nekem simán összehozhatók egymással, sosem stílushatárokat húztam magamnak, hanem minőségbelit. Olyan basszusmeneteket fedeztem fel például az Iron Maidenben, amelyek Bach muzsikájában is megtalálhatóak. Mert hát a zene univerzális, csak valaki így használja, valaki meg úgy.
Előadóként mégis megmaradtál a klasszikus zenénél. Szülői ráhatás? Belső indíttatás?
Inkább a roppant pozitív visszajelzések. Folyamatosan haladtam a pályán, sikert sikerre halmoztam. Tizenegy évesen az UNICEF egyik brüsszeli gáláján már szólókoncertet adhattam, később sokat turnéztam az ELTE kamarazenekarával. 1997-ben szólistaként szerepeltem a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt: Hat magyar rapszódia című lemezén. 1998-ban az Egyesült Államokban a Concertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként léptem fel, olyan nagy sikerrel, hogy a következő évadra is visszahívtak. Tehát neves zenekarokkal, karmesterekkel, művészekkel játszhattam, súlya volt a fellépéseimnek. Sokáig úgy tűnt, senki és semmi nem állíthatja meg az emelkedésemet a klasszikus zenei pályán. Aztán amikor 1999-ben, huszonkét évesen a kezembe vettem a zeneakadémiai diplomát, fura mód minden megváltozott.
Mégis mi történt?
Visszatekintve belátom, hogy rosszul kezeltem a sikereket. Azt hittem, én vagyok a király. A diploma után csak ültem otthon, és vártam a jobbnál jobb felkéréseket. A telefon azonban nem akart csörögni. A jóisten vélhetően így jelzett, hogy rossz úton járok. Ráadásul közvetlenül a diploma után megnősültem, 2000-ben megszületett a lányom, és már nem lehetett az addigi felelőtlen életet élni. Jött a nagy rádöbbenés. Mindent bevállaltam, amit lehetett. Szürreálisnak tűnt persze a nagy külföldi koncerttermek után, de csinálni kellett. Nappal gyakoroltam, zenét írtam, hangszerelésekkel foglalkoztam, majd este héttől éjjel tizenegyig örökzöldeket zongoráztam egy étteremben. A vendéglátózásból többek között Balogh Kálmán segített ki, meghívott a Gipsy Bandjébe zongorázni, később beajánlott maga helyett több zenekarba cimbalmosként. Aztán Borbély Mihály révén bekerültem a hazai etnojazz vérkeringésbe, és onnantól, mondhatni, kézről kézre adtak egymásnak a zenészek.
Időközben a Sztregova utcában megnyílt a Fonó Budai Zeneház. 1995 őszén tizennyolc éves voltál, még bőven benne a klasszikus zenében, így a nyitásnál valószínűleg nem voltál ott…
A nyitásnál nem, de 1997-ben, amikor Balogh Kálmán kivált a Vasmalomból, annak vezetője, Reöthy Gábor megkeresett. Tájékozódásként elnéztem a Fonóba meghallgatni a zenekart, amelynek aztán tagja lettem. Már akkor megkapott a hely szellemisége – a Fonóban számomra otthonos környezetbe kerültem. Néhány évvel később pedig beindult a folyamat, fel sem tudom sorolni, hogy hány koncerten játszottam ott. Az egyik emblematikuson Dresch Misi lépett fel a szaxofonos legenda Archie Sheppel, nézőként élvezettel hallgattam őket, majd utánuk Borbély Misivel játszottam. A Fonó számomra amúgy azt testesíti meg, amit magam is vallok: a népzene, a jazz és a kortárs zene harmonikus egységét.
Gondolom, próbahelyválasztás szempontjából fontos számodra, hogy a Fonóban van cimbalom. Mennyire vagy elégedett ezzel az Utolsó Óra program után itt maradt hangszerrel?
Ezen a múlt század harmincas éveiből származó kis rendszerű Bohák-cimbalmon remekül tudok próbálni, sőt, ha a Zeneházban mások formációjában vendégként lépek fel, akkor is ezt használom. Csak a fontosabb koncertjeimre szoktam hozni a sajátom. Külföldre azonban sokszor nem áll módomban hangszert vinni – így van ezzel Balogh Kálmán is –, úgyhogy ilyenkor muszáj a helyi kollégákkal egyeztetni. Ezeket az ismereteket aztán megosztjuk egymással. Így ma már nem okoz gondot, ha például Lyonban, Bordeaux-ban, Párizsban, Moszkvában vagy Tel-Avivban kell fellépnünk.
Bár a pályádon a kortárs zene a mai napig megmaradt, a fősodor mégiscsak az etnojazz. Saját formációd zenei világát is ez jellemzi. Ha muszáj lenne, zenészként hová sorolnád magad?
Számomra meghatározó, hogy egyrészt a családom révén a városi cigányzene, másrészt a tanulmányaim révén a klasszikus kortárs zene irányából érkezem. Ha cimbalmozik az ember, egyik hatást sem lehet figyelmen kívül hagyni. De ami mindig is vonzott, az a jazz. A hangszerem jellegéből fakadóan persze nem gondolkozhattam mainstream jazzben, hisz abban a zenei környezetben egyszerűen nem tudtam elképzelni a cimbalmot. Se elődöm nem volt, akit hallgathattam volna, se tanárom, akitől tanulhattam volna. Muszáj volt a magam útját járnom. Miközben hatalmas köszönet és hála a Fonónak, hogy a kezdetek óta támogatta a saját formációmat. Hittek bennem, így a 2013-ban alakult Cimbiózis – rajtam kívül Orbán György bőgő, Baló István dob – első három lemeze itt jelent meg. A legutóbbi csak azért máshol, mert annak kortárs zenei hangulata jobban illett a BMC profiljához.
A kortárs zene és a jazz eléggé kétféle zenei gondolkodás: előbbi kottaközpontú, precíz interpretációt és nagyfokú összpontosítást kíván, utóbbi az improvizációról, az adott keretek közötti, de sokkalta szabadabb játékmódról szól. Miként tudod magadban ezt a kettősséget összeegyeztetni?
Ez a két, látszatra távol álló világ igazából nincs is olyan messzire egymástól. Csak másfajta megközelítést igényel. A kortárs zeneszerzők ugyanis általában arra törekednek, hogy a műveik – minden megkomponáltságuk ellenére – természetesnek tűnjenek, bennük ott legyen a pillanat varázsa. Az előadó pedig hangról hangra megtanulja és előadja ezeket az amúgy spontánnak ható műveket. Ezzel szemben az igazi improvizatőr a másik irányból közelít, adott pillanatban úgy rögtönöz, mintha az hangról hangra meg lenne írva. Hallgasd meg például Keith Jarrett szólóit, amelyekben, ha mélyebben elemzed, olyan összefüggéseket találsz, mintha azok meg lennének komponálva. Ritmika, dallam vagy dinamika szempontjából egyaránt. Tökéletesen felépített művek, miközben a pillanat hevében születnek. Úgy gondolom, a különbség inkább az, hogy míg a kortárs zene olyan, mint egy színdarab, ahol van szerző, dramaturg, rendező és színész, addig a jazzmuzsikus egymaga az író, a rendező, a dramaturg és az előadó.
Ezt a fajta színpadi teremtést értelemszerűem a helyszín is befolyásolja, nem?
Abszolút. Ha szigorúan megírt műveket adnánk elő, a Cimbiózissal ugyanazt kellene játszanunk mindenhol. De nagyon nem mindegy, hogy a Jedermann kávézóban lépünk fel vagy a Művészetek Palotájában. A Jedermann-ban több szabadságot, több improvizációt viszek a programba, jobban játszom a dinamikával, a szabadsággal, nem tartok szüneteket a számok között, sodorjuk tovább a közönséget. Míg a Művészetek Palotájában ezt másként teszem, megváltoztatom a dramaturgiát, több finomságot, halk játékot engedek meg. Miközben nyilván a hangulatunk is változik estéről estére. Ahogy az sem mindegy, hogy itthon vagy külföldön játszunk.
A Fonót ezen a skálán hol helyeznéd el?
Inkább a Jedermanhoz hasonlítanám: megpróbáljuk közel engedni magunkhoz az embereket. A legtöbbet itt Dresch Misi zenekarával játszom. Nem a színpadon, hanem a terem közepén oldalt helyezkedünk el, így körbe vehetnek bennünket az emberek. Ez a felállás és az akusztikus megszólalás annyira személyessé teszi a produkciót, hogy azóta több zenekar is követte a példánkat. De amikor kortárs darabot adok elő, akkor is szeretem, ha közben látom a közönséget. Nem rájuk koncentrálok, de kell a kontakt. A nagy sötétségnek nehéz varázsolni.
Számomra szimpatikus, hogy a cimbalmosok között kevéssé érzem a rivalizálást, hogy gyakran egymást ajánlgatjátok a szervezőknek, ha éppen nem értek rá. Szerinted mi ennek az oka?
Némi iróniával azt is mondhatnám, hogy mi annyira kevesen vagyunk, hogy a rivalizálás helyett érdemesebb összetartanunk. Világ cimbalmosai, egyesüljetek! – ez is lehetett volna a mottója annak a nemzetközi cimbalomversenynek, amelyet 2019-ben szerveztem meg a BMC-ben. Ott aztán találkozhatott egymással az amerikai, a chilei, a szlovák vagy a moldáv cimbalmos. Bármilyen pátoszosan is hangzik, minket tényleg a jó szándék és a közös cél vezetett. Hogy a cimbalmunkat próbáljuk minél jobban képviselni. A népzene és a jazz területén idehaza évtizedekig egyeduralkodó volt Balogh Kálmán, aztán az ezredfordulón jöttem én, az időközben a Zeneakadémián végzett cimbalmosok meg inkább a klasszikus zenei pályán maradtak. Az utóbbi években azonban számos fiatal választotta a bizonytalant. Ennek oka egyrészt, hogy a Zeneakadémián több mint tíz éve létezik népzenei cimbalomoktatás, másrészt hogy mi is ott vagyunk példának. Ez a nemzetközi cimbalomverseny azt mutatta, hogy remek a felhozatal. A zsüri – Balogh Kálmán, Eötvös Péter, Fazekas Gergely, Szakály Ágnes, Szalay András és én – áhítattal és csodálkozva hallgattuk a fiatalokat. Zeneileg szinte mindent tudnak, bár a kellő megszállottságot annyira nem tapasztaltam. Pedig a saját út járásához ez elkerülhetetlen. Ahogy a felfedezőképesség, a nyitott szem és a nyitott szív is. Minél több helyzetben kell kipróbálnia magát az embernek, még akkor is, ha időnként nem a legjobban jön ki belőle. De hát a zenélésben mindig is van rizikófaktor.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
