Az erdélyi magyar könnyűzene története kezdettől fogva, a hetvenes évek elejétől összekapcsolódott a Román Televízió magyar nyelvű adásával, zenei szerkesztője, Boros Zoltán jóvoltából. Akire a ’90-es évekből sokan úgy emlékeznek, mint a magyar adás főszerkesztőjére. Ám az idősebbek jól tudják, hogy korábban ugyanott zenei szerkesztő volt, az, aki a legtöbbet tehetett és tett is az erdélyi magyar könnyűzene népszerűsítéséért. Ám Boros Zoltán mindenekelőtt zenész, dzsesszzongorista, aki az iași-i, majd a kolozsvári zeneakadémia elvégzése után néhány évig a tengerparton és luxushajókon muzsikált. Később, a ’80-as években szólólemeze is megjelent, és a legendás szebeni dzsesszfesztiválon is koncertezett.
Hogyan kerültél a televízióhoz?
1969-ben indult a magyar adás. Én akkor a nagyváradi színháznál voltam, ahol két csodálatos évet töltöttem el, de dzsesszzenészként nagyon zavart, amikor egy előadást ötvenszer adtunk elő, és nekem mindig ugyanúgy kellett játszanom a dalait. A dzsesszben pedig egy dalt kétszer nem játszol el ugyanúgy. Ezért érdeklődni kezdtem afelől, hogy a tévé magyar szerkesztőségének van-e zenei szerkesztője. Kiderült, hogy nincs. Bodor Pálnak mondtam, hogy szívesen elvállalnám, ő pedig azonnal kapott rajta, mert a zenét nagyon fontosnak tartotta. Valahogy kiharcolta egy fél év alatt, hogy a rossz káderlapom ellenére felvegyenek.
Sikerült, és nekifogtál dolgozni. De mit?
Kezdetben minden zenei műsort én készítettem. Nem volt könnyű, de óriási élvezet volt és hatalmas küzdelem, hogy megtanuljam a mesterséget. Hiába tudom, hogy milyen az F szeptimakkord, nem sokat segít, amikor egy tévéműsort kell elkészíteni, ahol forgatás van, vágás, és sok minden más, ami külön rendezői, szerkesztői felkészülést igényel. A munkát úgy kellett elkezdenem, hogy még nem értettem ahhoz, amit csinálok. Próbáltam mindenkitől ellesni, megtanulni.
Gondolom, a feladatkörödben nem volt előírva, hogy neked kell fellendítened és népszerűsítened az erdélyi magyar könnyűzenét…
Annyi volt, hogy sok zene kell, könnyűzene feltétlenül, mondta Bodor Pál főszerkesztő. Úgy gondolta, joggal, hogy a könnyűzene népszerű, és hamar megnövelhetjük vele a műsor nézettségét. 1969-ben jött létre a Siculus fesztivál Székelyudvarhelyen. Ez óriási újdonság volt, a szervezők pedig engem is megkérdeztek, hogy mit kéne csinálni. Mondtam, hogy vannak zenészeink, énekeseink, de mind magyarországi dalokat énekelnek. Ezért fontos, hogy saját szerzeményekkel jelentkezzenek.
És így született meg az erdélyi magyar könnyűzene!
A Siculus fesztiválnak nagyon sokat köszönhet, mert addig nem is tudta az ember, hogy ha ír egy dalt, az hogyan jusson el a közönséghez. Addig a klubokban, művelődési házakban, vendéglőkben ismert nemzetközi és magyar slágereket énekeltek. Ez viszont már komoly kihívásnak számított, főleg, ha a tévé is közvetítette.
Miután az első Siculuson még zenészként léptem színpadra, a másodikon már tévésként mentem a fesztiválra. Akkor már volt két kollégám, akik segítettek a többi műfajban, én pedig megtartottam magamnak a könnyűzenét és a régi zenét, mert ezeket szerettem a legjobban. Számomra akkor már az jelentett kihívást, hogy miként kerülhetnek képernyőre ezek a kezdő zenekarok. Kitaláltam, hogy előbb készítsük el a hangfelvételt, majd a gálaesten arra legyen playback.
Kezdetben ettől nagyon idegenkedtek, de a hangfelvételnek örvendtek. Ezeket Borbély Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztője készítette el. Így aztán a playback-fellépésen és a tévé képernyőjén a csapatok már sokkal jobban szóltak. Akkor már úgy nézett ki, hogy itt van könnyűzene. Úgy tettünk, mintha már lenne, és ez vonzotta a többi fiatal zenészt, egyre jobbak jelentkeztek. Levélben megkerestek, én pedig jártam az országot, és kerestem a tehetséges csapatokat. Így találtam rá a Metropolra, majd Csutak Istvánra, aki aztán összeállította a Garabonciást.
Sajnos a látszólagos, viszonylagos szabadság nem sokat tartott. A Siculus, a Tavirózsa és a Zenés Karaván a ’80-as évekre megszűnt, a rendszer akkor már nem engedte meg a fesztiválozást…
Így igaz. A Siculus negyedik kiadásánál a Hargita megyei propagandatitkár, Szekeres elvtárs jelezte, hogy neki nagyon nem tetszett a Metropol vad játéka, ráadásul a tagjai hosszú hajúak és szakállasak. A másik kifogása az volt, hogy nincs elég román dal, túlságosan magyar jellegű a rendezvény. Ráadásul a Siculust át akarta tenni Csíkszeredába. A hetvenes évek végén elkezdődött egy folyamat, amelynek során nyilvános magyar rendezvényt egyre nehezebben lehetett megszervezni, egy idő után már egyáltalán nem. Így a Siculus véget ért 1973-ban, de a televízióban még próbálkoztunk újabb rendezvénysorozatokkal. Az egyik a Zenés Karaván volt, amely egyszerre akart szórakoztató és elgondolkodtató lenni. Itt mindig több zenés műfaj szólt, közben pedig egy költő elmondhatta a versét. A Rétyi Nyírben szervezték meg a Tavirozsa fesztivált, amelynek a rendkívül aktív Dancs Árpád zenetanár volt a zenei mindenese. Ez a fesztivál hagyományosan a táncdalokat részesítette előnyben, kevésbé a rock- és folkegyütteseket. Aztán 1979-ben Temesváron szerveztem egy versenyfesztivált, Ifjúsági Zenei Hétvége fedőnéven.
Az első nagyon jól sikerült, de a másodikat a megyei első titkár már nem nézte jó szemmel. Bejött egy próbára, és meglátta a színpadon Virányi Attilát. A mellette álló aktivistának rögtön mondta, hogy „ha a koncerten meglátod ezt a hosszú hajú szakállast, rögtön leállítod az előadást”. Elkezdtek a próbán játszani, mire ismét odaszólt a kis elvtársnak: „ha meghallod, hogy hangosan játszanak, leállítod a koncertet”. Na, mondom, ebből cirkusz lesz.
Végül le kellett mondanom az előadás nyilvánosságát, a versenyt a zsűrivel és a zenekarokkal zárt ajtók mögött tartottuk meg, úgy, hogy közben ötven szekustanoncból állt a közönség. Őket azért küldtek be, hogy vigyázzanak a rendre. Ez volt az utolsó próbálkozás magyar könnyűzenei fesztivál szervezésére.
Ezzel gyakorlatilag megfojtották az erdélyi magyar rockzenét. A ’80-as évek elején a magyar adásban még szerepelhetett egy-két zenekar, emlékszem például a marosvásárhelyi Fortunára Szép Attilával, a Reflexre vagy a zilahi Robotra…
Sok olyan hangfelvétel maradt, amit abban a reményben készítettünk el, hogy le is fogjuk filmezni, de végül nem sikerült. A két vásárhelyi csapattal még forgattunk gyorsan egy filmfelvételt, de ők voltak az utolsók. És maradt egy lemeznyi gyönyörű hanganyagunk a Vox T együttessel és Szilágyi Enikővel, de arra már semmiféle tévéműsort nem tudtunk készíteni. Megszűnt a magyar adás, viszont a tévé zenei stúdiójában titokban még kikeverhettem ezt a lemeznyi anyagot, és át is adtam az Electrecordnak. Ez volt az utolsó, utána már nem készült magyar lemez a tévé stúdiójában… A dzesszt és a folkot még eltűrte a rendszer, de a rockot már nem.
[ZCs, Kolozsvári Rádió, 2018. március 20.]
Megjelent Zilahi Csaba Erdélyi magyaRock 1970–2010. Újságcikkek, interjúk, tények és vélemények az erdélyi magyar rockzenekarokról című könyvében, 2022-ben.
