Kása Béla (1952) – Korniss Péter mellett – az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életmód legfontosabb vizuális megörökítője. Pécsett született, 1965-ben családjával Nyugat-Németországba költözött, ahol 1979-ben a kölni képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát művészi fotográfia szakon. Európa legnagyobb képes magazinjainak, a Sternnek és a GEO-nak dolgozott, készített fotósorozatokat többek között nagyszebeni és macedóniai cigányokról. 1973 nyarán jutott el először Erdélybe, ami fordulópontot hozott az életében. Azóta rendszeresen visszajár és dokumentál. 1983-ban visszaköltözött Magyarországra, hogy közelebb legyen a neki mindennél kedvesebb erdélyi muzsikusokhoz. Az utóbbi négy évtizedben a népi kultúra elkötelezett kutatója, megőrzője és továbbadója. Zenél, népzenét gyűjt és fényképez Erdélyben, Moldvában és Gyimesben, de számos alkalommal járt Indiában a félnomád életmódot folytató tevepásztor rabari törzseknél is. Képeiből többek között Amszterdamban, Bécsben, Berlinben, Brüsszelben, Kölnben, Krakkóban, Lhaszában, Montrealban, New Yorkban, Párizsban, Prágában, Torontóban, Új-Delhiben és Washingtonban rendeztek kiállítást.
Családoddal 1965-ben hagytátok el Magyarországot. Milyen emlékeid vannak az itthon töltött tizenhárom évről?
Édesanyám, Schiffer Judit Abaligeten született 1913-ban, és Pécsett végezte el a szabász-varrász iskolát. Ősei Elzászból vándoroltak Magyarországra, a nagymamával otthon németül beszéltek. Apai nagyapám bognárként uradalmakba dolgozott, és folyamatosan vándorolt, így édesapám, Kása Béla útközben, a Székesfehérvár melletti Sárkeresztúron született 1924-ben, majd a család az ormánsági Vajszlón telepedett le. Apám kéményseprő mesterként Komlón dolgozott, emlékszem, minden reggel koromfekete szarvasbőr zubbonyban, nadrágban és hófehér, vasalt szájkendőben, szerszámokkal a vállán indult el, és estéként tetőtől talpig kormosan érkezett haza. Mindig siettem elé, megfoghattam a kisujját és együtt sétáltunk haza. Szüleim rég meghaltak, de négy évvel idősebb Zsuzsa nővérem a mai napig nagyon fontos szál az életemben, vigyáz rám, törődik velem, és napi szinten tartjuk a kapcsolatot.
A beatzene szele megcsapott?
Hogyne. Az ötvenes évek végén a család Budapestre költözött, a Csanády utcában laktunk. Akkoriban Fenyő Miklósék rendszeresen zenéltek a közeli Szent István Parkban, ültek a padok támláin, gitároztak, énekeltek, mi meg ott ólálkodtunk körülöttük, és néztük, miként rongylábaznak, rokiznak rájuk a nagyobbak. Az első akkordokat Csomós Pityutól tanultam, meg a barátaimmal gitárokat készítettünk, fából kivágtuk a testét, szereztünk hozzá pickupokat. 1965 nyarán vettem egy orosz dobgitárt. Mondhatni, ekkor kezdődött a zenei pályafutásom. De még nagyon fiatalok voltunk. Az első nóta az Égi lovas volt, amit Pityutól megtanultam gitáron. Hetedik évvégén osztálytáncot rendeztünk, azon zenéltünk. Ilyen fantasztikus dolgok után kellett csomagolni, és itthagyni a barátokat. Végig zokogtam a határig.
Pontosan hová érkeztél?
Először Nürnbergbe kerültünk lágerba, majd a család a francia határ közelében lévő Rastattba telepedett le. Anyámék megtudták, hogy létezik egy magyar gimnázium Nyugat-Németországban, Kastlban, és beírattak oda. Magunk között csak Kasztlinak hívtuk. Ebben a bencés kolostorban működő iskolában kemény kiképzést kaptunk, estéként nádpálcával vertek, ha rossz jegyet kaptunk. Naponta másfél órára hagyhattuk el a régi, dupla falú erődtemplomban kialakított internátust, ahol a lányokat teljesen elszigetelték tőlünk. Ha valami rosszat tettünk, „bevágtak leprára”, azaz a kimentő helyett mosogathattunk, vécét pucolhattunk.
A fotózás mikor jött be az életedbe?
Még Kastlban. Egyik barátom az édesanyjától fényképezőgépet kapott szülinapjára, őt nem érdekelte, engem igen, úgyhogy három-négy otthonról kapott élelem csomagért elcserélte velem. Miután végeztem, a nővérem állást szerzett nekem az egyik karlsruhei fotósstúdióban, ahol egy évet dolgoztam asszisztensként. Aztán Elke révén egy akkoriban nagyon menő fotós, Ulrich Colling asszisztense lehettem. Úgy kellett mellette nyomni, mint a gép. Kazettát kikapni, újat adni, lenyálazni, feliratozni, objektívet cserélni… Közben mindenre figyelni, míg ú önfeledten darálta le a tekercseket a motoros Hasselbladokkal – a kóbor fényeket ellenfényeket kitakarni a lencséből, árnyékolni a szemét fejét, a modellekre figyelni a ruháikra a jövő-menő utcai járókelők elterelését lerendezni. Közben viszont megtanulta az ember a fotózás csínját-bínját. De egy idő után már nem izgatott a reklámfotózás. Úgyhogy 1973 nyarán felmondtam Collingnál, majd Deréky Géza barátommal elindultunk Erdélybe. És onnantól gyökeresen megváltozott az életem.
Miért pont Erdélybe?
Gézával akkoriban két útirányba gondolkodtunk: egyrészt Finnország érdekelt minket, hogy milyen lehet az élet az északi rokonainknál, másrészt Erdély. Utóbbi előzménye, hogy Géza 1972 nyarán Münchenben egy plakát nyomán betévedt az állami Maros néptáncegyüttes produkciójára, nagyon tetszett neki, összebarátkozott két párral, akik meghívták őt Erdélybe. Amikor tehát 1973 nyarán elhatároztuk, hogy utazunk, kiálltunk egymással szemben az út két oldalára, és a sorsra bíztuk a választást. Délnek kaptunk először stoppot, így lett belőle Erdély.
Ott találkoztál először a hagyományos paraszti kultúrával?
Testközelből igen. Lőrinc Béla mesélte, hogy statisztaként szerepeltek egy Dózsa-filmben, ahol többek között összefutottak Csoóri Sándor fiával, aki hozzám hasonló hosszú hajú fiatalként még Budapesten is csizmában és nagy tarisznyával jár. És hogy Sanyi sokszor megfordul Széken, ahol még régi viseletben járnak az emberek, és szombat esténként táncházat tartanak. Mondom, ezt meg kell nézni. Szamosújváron egy mentőautó vett fel, mely hamarosan csak egyesben tudott haladni, a padlón lévő, arasznyi nagyságú lyukon pedig dőlt befelé a por. A lemeszelt ablakokon keresztül semmit sem láttunk, és majd megfulladtunk, mire száz év múlva megérkeztünk. Kinyitották az ajtót, kikászálódtunk. A templom alatt álltunk meg, lentről épp 6-8 asszony jött felfelé, fekete ruhában, mezítláb, pálinkás üvegekkel. Úgy énekeltek, mintha siratnának valakit, de kiderült, egy állapotos nőt kísértek, érte jött a mentőautó. Mintha egy balladai jelenetbe csöppentünk volna.
Csoóri Sanyi előkerült?
Szombatra igen, addig jól összebarátkoztunk a falubeliekkel. Gézával mindkettőnknek vállig ért a hajunk, a férfiak csipkelődve húzogatták, hogy „mi újság, kisasszony”. Én meg elkezdtem a zenészeket is egyből fotózni. A lakodalomban Icsánék muzsikáltak, teljesen elvarázsolt a zene és a tánc. Sanyi akkoriban már nagyon jó szinten kontrázott, bizonyítva, hogy pesti fiatalként is meg lehet ezt a zenei hagyományt tanulni. Gondoltam, lehet, nekem is sikerülni fog.
A magyarországiakkal mikor ismerkedtél meg?
Mindjárt akkor. Sanyi megadta a címet, hogy Budapesten a Bartók együttes hol szokott próbálni, hazafelé tartva meg is kerestük őket, megismerkedtünk Timár Sándorral, Sipos Misivel, Virágvölgyi Mártival, és a férjével, Bélával (Sebőék épp ekkor voltak Japánban). Sanyi két kazettányi gyönyörű válogatást másolt át nekem, Zoli bácsi, Tinka és saját gyűjtéseit, különböző tájegységekről. Rongyosra hallgattuk ezeket a felvételeket, ekkor ismertem csak meg a palatkaiakat, a mérai Árusékat, Halmágyi Mihályékat és Zerkuláékat Gyimesből. Felmerült, hogy mi is megtanulhatnánk ezt.
Az egyik bokrétás táncos mesélte, hogy a szomszédja egy félig magyar, félig száz bukaresti hegedűs lett. A legközelebbi próbára elhozta, és Herbert Schneider „Kaktusz” ráharapott a széki zenére. Úgyhogy ő lett a prímás, én brácsáztam és tekerőztem, míg az egyik énekes, Láng Péter csellózott. Müller Gyuri pedig hívta Timár Sándort és más kortárs koreográfusokat, majd a régi, államis táncos koreográfiákat lecserélte modernekre. Hárman kísértük azokat, így született meg a Cinege együttes.
Készítettünk rádiófelvételeket, Kölnben éveken át rendszeres táncházat működtettünk. Sokat köszönhetünk a hozzánk látogató magyarországi zenekaroknak, a Muzsikásnak, a Tékának, Sebőéknek, akikért akár a négyszáz kilométerre lévő Hamburgig vagy akár Bécsbe is hajlandók voltunk elutazni, hogy megnézhessük őket, találkozhassunk és tanulhassunk tőlük.
A Muzsikáson kívül mely zenekarokról vannak sorozataid?
Épp nemrég számoltam össze, hogy az elmúlt ötven évben összesen nyolcvan lemezborítóhoz – többek között Halmos Béla, Sebestyén Márti, Dresch Mihály, Ökrös együttes, Téka és a táncháztalálkozós albumokhoz – használták fel a fotóimat. Ezeket döntően Ménes Ági és később Szabó Laura grafikusok tervezték. Akkoriban kevés független fotós dolgozott, a népzene területén meg szinte egy sem. Én meg, miután közben zenéltem is, mindig kéznél voltam. Elsősorban beállított képeket készítettem, olyanokat, amit aztán lemezborítóra, plakátra, szórólapra használhattak.
A hetvenes évek második felében többek között a nagynevű Stern és Geo magazinoknak dolgoztál. Miként kerültél oda?
Peter Keil reklámfotós vitt magával dolgozni Hamburgba, a hotellel szemben volt a Stern székháza, ahová Peter folyamatos bíztatására egy kis zöld bőröndnyi diával átsétáltam. A képszerkesztő Wolfgang Behnken megnézte őket, majd közölte, hogy ezeket mind megveszi, de szeretné megnézni a többit is. Mondom, azok Kölnben vannak. Mire rendelt nekem repülőjegyet, majd felküldött az emeletre, ahol egyből a markomba nyomtak 5000 márkát. Hatalmas pénz volt az akkor nekem. Majd néhány hónappal később egy erdélyi származású szász újságíróval lerepültünk Bukarestbe, béreltünk egy Daciát, és végigjártuk azokat a vidékeket, ahol ő gyerekeskedett. Egy hét múlva ő visszautazott, én maradtam még egy hónapig, és lényegében fényképezhettem, amit akartam. Végül egy 16 oldalas címlapsztori jelent meg belőle a Sternben. Ugyanígy kerültem a Geohoz, ahonnan Szkopjéba, majd a helyi cigánytelepre, a filmekből jól ismert „Sutkába”, később a nagyszebeni cigányok közé küldtek. Időközben viszont hazaköltöztem Magyarországra, és a nagy távolság és az akkori nehézkes kommunikáció miatt elhaltak ezek a magazinos kapcsolatok.
Gondolom, az ismerősök mind hülyének néztek, hogy míg a magyarországiak a vasfüggönyön túlra vágytak, te épp az ellenkező irányba mozogtál. 1983-ban az esküvőd azért is nevezetes, mert a lakodalmat közösen tartottátok a szintén akkor házasodó Lányi Györgyékkel. Miként történt ez?
Feleségemmel, Erikával Kaposváron egy dudatáborban szerelmesedtünk egymásba, a lagzit nagymamájánál a Gyűszűs tanyán tartottuk, ahol mi is laktunk akkoriban, és amelyre a táncházas körökből szinte mindenkit meghívtunk. Így Lányi Gyurit is, aki a meghívásra csak annyit mondott: „ne hülyéskedj! a miénk is akkor lesz!” Gyuriék Budapesten esküdtek, mi ott az erdőben egy elhagyott régi kápolnában, majd Gyuriék is csatlakoztak hozzánk a násznépükkel, úgyhogy végül közel háromszázan mulattunk a tanyán. Rengeteg zenész jött, Ilka Gyuri bácsi, Lénuca néni Székről, Poros, Éri Pityu, Halmos Béláék, Pumáék, sokan. Eredetileg három naposra terveztük, de másnap délre a sok részeg kezelhetetlenné vált, úgyhogy Erika szülei elhajtották a násznépet. Ami azért komoly tüske maradt bennem. Hamarosan el is költöztünk onnan, ezt követően telepedtünk le 1984 januárjában – Éri Pityu javaslatára – Tordason.
A Cinege után hol folytattad a zenélést?
Először a martonvásári Százszorszép együttest kísérő Lókötő együttesben, majd az Ördöngősben, később a Kabócában. Valamennyi zenekarral sokat utaztunk. Majd jött a nagy váltás, a középkori zenét képviselő Igricek, amellyel 2004-ben és 2007-ben két CD-t is megjelentettünk. Az utóbbi években nincs állandó zenekarom, de ez nem is baj. Kell a szabadság. Ha hónapokra Indiába vágyom, akkor így mehetek. Viszont van egy csapat, a Kalász Máté vezette Budapest Palatka Band, amely nevének megfelelően kimondottan palatkai zenét játszik, és alkalmanként beállhatok közéjük, szívesen fogadnak, kizenélhetem köztük magam.
Évtizedek óta fényképezed az erdélyi zenészeket, ebből a sorozatból bő húsz éve egy könyv is született. Újabbat nem tervezel?
Rajtam nem múlna, anyagom van bőven. Többször pályáztunk rá, de sosem sikerült. Pedig ma is inspirál az a hihetetlen élmény, amit 1973 augusztusában az alatt a több mint egy hónap alatt Erdélyben, főleg Széken szereztem. Azok a zenék! És azok a hihetetlen hangszerek! Miközben a muzsikusokból végtelen melegség áradt. Senki sem fényképezte korábban őket. Úgyhogy nekiláttam végigjárni a falvakat. Amikor alkalom adódik, ma is fotózom őket. Legutóbb tavaly jutottam el Erdélybe, idén tavaszra is voltak ilyen tervek, de a koronavírus felülírta. Miközben itthon néha eszi a penész a diákat, negatívokat.
A kilencvenes évek végén a Fonó Budai Zeneházban végigfotóztad az Utolsó Óra programban részt vevő zenekarokat. Gondolom, ott sikerült pótolnod az addigi hiányokat.
A két év alatt negyvenöt zenekart fényképezhettem végig, és közte valóban sok olyan muzsikussal is találkozhattam, akihez korábban nem jutottam el. Főleg a peremterületekről, például Máramarosból. Érdekes, hogy épp a palatkaia Kodoba Bélát és Marcit nem hozták el (vélhetően tőlük rengeteg felvétel készült). Mikor 2019 őszén Kőszegen, a Jurasics Vár lovagtermében állították ki az erdélyi muzsikusokról készült képeimet, benéztek az épp a városban muzsikáló palatkaiak. Úgyhogy az öregek fiai, Florin és Remus odaálltak saját, gyermekkorukban készült kétméteres képük elé, és úgy fotóztatták magukat.
Más sorozatok?
Sokat fotóztam a hortobágyi pásztorokat, a dobrudzsai, erdélyi és moldvai vándorcigányokat, a kőrösrévi fazekasokat, az ír modern nomád szekereseket vagy egykor a nógrádi Terényben az embereket, házakat. Erdélyről szintén rengeteg anyagom van, 1973 óta rendszeresen kijárok, például sokszor megfordulok a feketeói vásáron.
1998-ban jutották el először Indiába, azon belül is Gudzsarátban, ahová azóta rendszeresen visszajársz, legutóbb 2019 őszén voltál ott. Honnan ez a kapcsolat?
A Magyar Intézet akkori igazgatója, Betlenfalvy Géza szervezett nekem kiállítást Delhiben, az irodájában megakadt a szemem egy régi fotós könyvön, melyet az indiai olasz nagykövet készített a rabarikról még a hatvanas években. Szép szál magas emberek, fehér ruhában, fehér turbánban, és nagyon mások, mint azon a vidéken általában az emberek. Megtudtam, hogy ez a törzs Gudzsarátban, Budzs (Bhuj) környékén él, közel a pakisztáni határhoz. Nem győztem ámulni, alig egy hét alatt 32 tekercs filmet fényképeztem el, ami több mint 1100 fekete-fehér képkockát jelent. És annyira bejött az a vidék, hogy azóta is visszajárok oda. A legutóbbi volt a kilencedik alkalom.
Mondhatjuk, hogy ugyanazt kerested Indiában, mint korábban Erdélyben?
Mindig is a hagyományos emberi közösségek érdekeltek. Erdélyben – nagy szívfájdalmamra – idővel kihaltak a zenészek, felbomlottak a közösségek. A kilencvenes évek végén viszont itt rácsodálkoztam, hogy jé, ezek ugyanazok a közösségek, csak pár ezer kilométerrel keletebbre. És ott még a zenészek abból élnek, hogy zenélnek. Mert ott még szükség van a zenéjükre.
Mi az, ami ezekre a helyekre újra és újra visszavisz?
Visszajáró típus vagyok. Főleg oda, ahol korábban jól éreztem magam, befogadtak, elfogadtak (ez utóbbi nagyon fontos), minden helyzetben engedtek fényképezni. Ahogyan esznek, alszanak, táncolnak, zenélnek. Európában ezt nem nagyon találtam. Gyerekkoromból ezek az ideák maradtak meg, a szabad élet illúziói. Ahogy nagyapámék ormánsági falujában, Vajszlón a falu végén a cigánysoron a házak előtt égett a tűz, legelésztek a lovak, lengedeztek a színes ruhák, a háttérben szólt az ének vagy a zene. És mindig jókedvűek voltak. Legalábbis így emlékszem.
Megjelent Jávorszky Béla Szilárd Fonó 25 című könyvében, 2020-ban.
